MAGYAROK

1577981
Ma
Tegnap
A héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
260
752
1012
1572009
12429
18602
1577981

Te IP-címed: 3.95.23.35
2019-04-23 14:21

Magyarország

Egy magyar polihisztor : Szíj Rezső emlékezete

2012. december 06. csütörtök, 22:04
Írta: Saáry Éva

 

Saáry Éva                               

 

 

EGY MAGYAR POLIHISZTOR                           

 

Szíj Rezső emlékezete    

 

 

 

     Mi, akik negyed századon át tiszteltük és szerettük, nehezen tudunk belenyugodni, hogy 90. életéve betöltése után, örökre magunkra hagyott bennünket.

     Hihetetlen, hogy nem kereshetjük föl többé a budapesti Pannónia utcában, könyvekkel, képekkel, szobrokkal (na és kéziratokkal!) telezsúfolt lakásában, s nem beszélgethetünk el vele a világ aktuális problémáiról, politikáról, művészetről.

*

    Rendkívüli ember volt. Nemcsak nagy tudással, széles látókörrel, sokoldalúsággal és ritka szervezőkészséggel rendelkezett, de azt is fölmérte, hogy a történelmi földrengések következtében szétszakadt nemzetrészeknek egymásra kell találniuk, össze kell fogniuk ahhoz, hogy népünk újra megtalálhassa önmagát.

     1981. tavaszán hallottam róla először, midőn föltűnő bátorsággal, a kommunista kultúrpolitika megkerülésével, a Műbarátok Társasága elnökeként és tudtomon kívül, bemutatta Budapesten a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK) munkásságát és indexen lévő könyveit.

     Természetesen, megköszöntem ezt neki. Eleinte leveleket váltottunk, majd többször meghívtam előadónak, részint a Lugánói Tanulmányi Napokra, részint a Ticinói Magyar Egyesületbe. Gondosan összeállított referátumain kívül, mások beszámolóit is kiegészítette. Bámulatos emlékezőtehetséggel rendelkezve, mindenhez hozzá tudott szólni.

     Svájci tartózkodásai alkalmával mindig nálam lakott, s így alkalmunk adódott sok mindenről eszmét cserélni.

     Pápán református teológiát végzett, és lelkészként kezdte a pályafutását a dunántúli Sárváron. Kíméletlen igazmondása miatt azonban nem egyszer nehézségei támadtak, s így végül búcsút mondott a szószéknek (noha a kapcsolat egyházával mindvégig megmaradt).

     A háború után, parasztpárti politikusként se járt jobban. Hamar belátta, hogy igazi működési területe az irodalom, a művészet.

     Kiadóvállalatot alapított (nagyon értette a mesterség minden csínját-bínját), majd sorozatosan több fontos egyesület szervezője, ügyvezető elnöke lett.

     Élete utolsó éveiben a Hermann Ottó Társaság volt a szívügye. Minden hétfő este összejöveteleket, előadásokat rendezett a Magyarok Házában.

    A könyvkiadást azonban – Szenci Molnár néven – sohasem hagyta abba. A rendszerváltás óta több mint 100 kötetet jelentetett meg – bámulatos ügyességgel előteremtve a kiadásukhoz szükséges anyagiakat is.

    Szerzőiben a pártatlan igazság kimondásának bátorságát méltányolta és kereste, nem egyszer tiltott vagy járatlan utakra merészkedve. Egyedül könyvei terjesztését nem tudta megoldani kielégítően, de így is több terhet vett magára, mint amit egy ember, normális körülmények között elbírhatott.

*

     Élete, életműve adatszerű földolgozására én nem vállalkozhatom. Azt bizonyára megteszik helyettem mások. Én itt, ebben az írásomban az Embernek szeretnék emléket állítani, ahogyan az évek folyamán megismertem.

     Optimizmus és pozitív gondolkodás jellemezte. Harcolt a magyarság és a magyar történelem borúlátó bemutatása ellen. Mindig az eredményeket emelte ki, s az ezeréves fönnmaradás szinte hihetetlen tényét hangsúlyozta.

     Lehettek persze neki is nagy csalódásai, nagy lehangolódásai, de ezeket kifelé sohasem mutatta. Nem panaszolta bajait, nem sajnálkozott a múlton. Csak a jövő érdekelte. Még utolsó, ez év áprilisi találkozásunk alkalmával is, midőn már erőtlen, gyönge volt - csupán a "terveiről" beszélt.

     Nagy szenvedélye volt az értékek összegyűjtése és megőrzése, akármikről lett légyen is szó.  Utolsó idejében kínzó gondja volt a nála fölhalmozott, jelentős anyag továbbadása, megfelelő helyekre juttatása. Ezt a munkát valószínűleg nem tudta befejezni; nagy része a lányaira (Enikő, Rózsa) marad.

*

     Ha testileg el is távozott közülünk, igyekszünk a munkáját folytatni, és szellemét, tanításait megőrizni.

 

06/13

 

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

 

 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

 

www.ungerska.se

 

 

Budapesti tavasz

2012. augusztus 28. kedd, 17:21
Írta: Saáry Éva

 

Saáry Éva 

 

BUDAPESTI  TAVASZ

 

 

 

     Magyarországi tartózkodásom tapasztalatai ezúttal nem voltak olyan lehangolóak, mint az előző alkalommal. Noha nagy a szegénység, súlyosak az anyagi gondok, a közhangulatot a magyarellenes kirohanások, úgy látom, felrázták, s kezd kialakulni valami szolidaritás, valami nemzeti öntudat, ami sajnos nem vonatkozik a habzó szájjal mindenkit és mindent kifogásoló és támadó ellenzékre.

     Az új köztársasági elnök első programbeszédei biztatóak. Nagyon becsületes, jellemes embernek tűnik. Már az elején kijelentette, hogy egy “új kiegyezést” (magyar-magyar megbékélést) akar létrehozni. Csak azokat a törvényeket fogadja el, melyeknek a szellemével egyetért, és kegyetlenül visszadob mindent, amit hamisnak vagy igazságtalannak tart.

     A Jobbik szerepén és megnyilatkozásain viszont érdemes elgondolkozni, hiszen megbontja a kormánypárti egységet, és megvalósíthatatlan, gyakran destruktív javaslatokkal áll elő. Népszavazást tervez például az EU-ból való kilépésre, amit én (aki korántsem vagyok lelkes híve Brüsszelnek), irreálisnak és felelőtlennek találok. “Elkergetni a multikat, és független, nemzeti jegybankot létrehozni!” - ez a jelszó. De hát lehet-e “szél ellen…” ??

     Sokan háborognak az “egykulcsos adó” igazságtalansága miatt, de úgy tudom, sok más országban is úgy van, hogy mindenkinek jövedelme egy bizonyos (egyforma) százalékát kell leadnia.  A tapasztalatok különbözőek.

     A sokszor idézett Széll Kálmán terv mottója, hogy jobb a fogyasztást megadóztatni, mint a béreket csökkenteni. Gazdasági téren rengeteg változtatás és újítás van, melyek részletes ismertetésében nem tudok elmerülni. Mesterházy Attila feltalálta a spanyolviaszkot. Úgy véli, „nem megszorításokra van szükség, hanem új munkahelyeket kell teremteni”.  Csak éppen azt nem mondja meg, hol és hogyan. Svájcban is ezen töprengenek, de eddig még nem találtak megoldást.

     A kultúra Magyarországon még mindig fontos helyet foglal el. Rengeteg a kiállítás, a konferencia, a program, melyek közül dicséretesen kiemelkedik az elszakított területekről érkező színtársulatok fesztiválja. A múzeumok nyomora viszont közismert. A szép műemlék épületeket (Földtani Intézet, Károlyi Palota stb.) az árúba bocsátás réme fenyegeti.

     A Kossuth Rádió (én főleg azt hallgattam, mert az ad átfogó képet az ország állapotáról) műsora sokkal igényesebb, mint bármelyik nyugati adóé, bár a pénzhiány itt is megmutatkozik. Most készült színdarab, rádiójáték alig van. Leginkább a nyolcvanas-kilencvenes években felvetteket ismétlik. Érdekes gazdasági vitákat, történelmi fejtegetéseket, interjúkat lehet hallani. Minden délben és este van folytatásos regény (most pl. Ottlik Géza műveiből olvastak fel), sőt január óta lírai negyedóra is, melynek keretében egy-egy költőt mutatnak be. Szomorú azonban, hogy a nyugatiakat teljesen kizárták. Nem veszik figyelembe még azokat sem, akik haza költöztek, és életüket otthon fejezték be, mint Tunyogi Csapó Gábor vagy Major Zala Lajos, hogy csak két kiragadott nevet említsek. Az avantgárdot képviselő Magyar Műhelynek rendeztek ugyan bemutatót az Írószövetségben, de a nemzeti emigráció tevékenységét most is teljesen elhallgatják. Ellenérvnek fel lehetne hozni Márai vagy Wass Albert népszerűségét, de az  előbbit a milanói Pressburger futtatta fel (az örökösök eltűntével, jó “üzletet” látva benne), az utóbbi propagandáját viszont a fiai pénzelik.

     Jó ötletnek tartom, hogy a rádióban, az időjárás jelentés kiegészítéseként egészségi tanácsokat adnak. Elmondják, hogy a következő napokban kinek mire kell vigyáznia. Nem tudom, létezik-e ilyesmi valahol a nyugati médiában?

     Örvendetes a keresztény, hazafias érzés élesztése, táplálása, és a történelemi események revíziója. Sok szó esik a Mindszenty évfordulóról, sőt Horthy Miklósnak, Istvánnak is emeltek szobrot, noha csak vidéken. (Ezek gyakran merényleteknek vannak kitéve.)

     Az iskolákban most zajlottak az érettségi vizsgák. Furcsa, hogy létezik egy “emelt szintű” érettségi, melyet egyre többen választanak, nagyobb esélyeket remélve.

     A nyelvtanulás körül vita folyik. Egyes munkahelyek elnyerésénél feltételül szabják a középső, illetve a felsőfogú nyelvvizsga letételét. A 40 éven felüliek esetében azonban elnézőbbek, mondván, hogy ők, “koruknál fogva”, már nehezebben tanulnak. A legkedveltebb természetesen az angol, noha szerintem elsősorban németre lenne szükség, nem beszélve az oroszról, a keleti nyelvekről, vagy éppen a környező országok idiómáiról.

     Az utcakép? A belvárosban is üresen tátongó, “kiadó” üzletek sorával és szürkén hullámzó tömeggel találkozunk (a színektől való idegenkedést a kommunista világból örökölték). A lépcsőfeljáróknál koldusok ülnek, de az aluljárók “csodák udvarainak” egy részét, hála a polgármester szigorának, felszámolták.

     Az idősebbek között még mindig akadnak olyanok, akik lehalkítják a hangjukat, mikor nyilvános helyen beszélnek. Az ösztönös félelem és gyanakvás nem veszett ki teljesen belőlük, pedig most már nincsen veszély, csak okosan kell megválasztani a partnert.

     A miniszterelnök népszerűsége, úgy látom, a nehézségek ellenére sem csökkent lényegesen, sőt a támadások következtében talán növekedett is. Olyanok is mellé állnak, akik eddig közönyösek voltak.

     Az ellenzékről röviden már az előzőekben írtam. Ehhez legföljebb annyit fűzök hozzá, hogy - miként a rádióban hallottam - “Gyurcsány több sebből vérzik”. A Magyar Narancs vezércikke is elhatárolta magát tőle. Számláján van az öszödi beszéd, szakdolgozatának eltűnése, az 50. évfordulón elrendelt brutális rendőri beavatkozás… minek soroljam?

     Fricz Tamás politikai elemző, a Civil Összefogás elnöke, hazánkat “következmények nélküli országnak” nevezte, mert sem a 40 esztendős kommunizmus, sem a bal liberális korszak vétkeit még nem kérték következetesen számon.

     Társaságban a “másként gondolkodók” nem nagyon merik hangoztatni a nézeteiket. Sumákolnak, és azzal hárítják el maguktól a véleménynyilvánítást, hogy “ne politizáljunk”.

     Végül talán megemlítek két érdekes tárlatot. Láttam a Nemzeti Galériában a magyar történelmet művészeti alkotásokban bemutató “Hősök, királyok, szentek” és a Nemzeti Múzeumban a XXX. Magyar Sajtófotó kiállítást. Mindkettő sok, értékes tanulsággal járt. A Várban nyüzsögtek a külföldi turisták.

2012. május

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

 

 

Köszönjük a látogatást, kérjük nézzen vissza később is!

www.ungerska.se

 

 

 

Vojnich Oszkár (1864-1914)

2012. január 10. kedd, 21:00
Írta: Szabadka

 

 

 

VOJNICH OSZKÁR

 

(Szabadka, 1864. május 18. – Port Said, 1914. május 20.)

 

 

A dúsgazdag bácskai nábob több mint húsz éven át szakadatlanul járta a nagyvilágot: időtöltésből, úri passzióból, szinte foglalkozásszerűen. Kortársai elsősorban vadászként tartották számon, leveleiben izgalmas vadásztörténeteket mesélt el, írt le. Ezek aztán, a család jóvoltából, rendre meg is jelentek a lapokban. Más alkalmakkor is írtak róla az újságok, ezekből a cikkekből a biztos kezű oroszlánvadász, az egzotikus vidékeket bejáró utazó férfias képe rajzolódik ki.

Vojnich Oszkárban e tulajdonságok mind megvoltak – már anyagi helyzete is megengedte neki ezt a szerepkört –, de csak látszólag volt irigylésre méltó helyzetben, mert társtalanul futott az egyik kontinensről a másikra, egy életen át kereste önmagát. „Valami tépelődő nyugtalanság hajtotta a távoli óceánok és őserdők felé. Lehet, hogy a trópikus éjszakák csillag hieroglifáit betűzve a saját életrejtélyének megoldását kereste” – írta róla Herczeg Ferenc is.

Első nagyobb útjának 1893-ban vágott neki: egy luxushajón az USA-ba utazott. A következő években Közép- és Nyugat-Európát cserkészte be, 1898-ban skandináviai országokban járt, miközben eljutott a sarkvidéki Spitzbergákig. 1903-ban Olaszországba ment, ahol a Vezúv kitörését figyelte meg, 1908-ban pedig Óceánia tűzhányóit tanulmányozta. Ezeket le is írta, de a vulkanológia iránt nem sokáig érdeklődött, az egyre sűrűbben megjelenő könyveiben figyelme már inkább a geográfia, az etnológia felé fordult. Kilenc kötete jelent meg, ami azt is mutatja, hogy az utazás kényszere mellett a legtovább élt benne a közlési vágy. Könyveiből a földrajzi érdeklődésű világjáró szólal meg színesen, érdekesen (Budapesttől Sitkáig, 1894; Oroszországban a 40–62 szélességi fok között, 1904; A Vesuvion, 1906; Utazások Óceánia tűzhányói között, Föld, Közl., 1907; A Csendes-óceán szigetvilága, 1908; A keletindiai szigettengerben, 1913; British India, Burma, a Maláj-félsziget és Siam, 1913; A Spitzbergák, é. n.).

Termékenysége a századelőn éri el tetőfokát, amikor a távol-keleti térségek és Óceánia felé tájékozódik, vagy a forró Afrika vadászterületeit járja. Különös élete volt Vojnich Oszkárnak, különös módon is halt meg: visszatérve egy kelet-afrikai vadászatról, egy Port-Said-i szállóban, ötvenedik születésnapján szíven lőtte magát. Sokan úgy tartják, hogy egy életmód értelmetlensége felett mondott ezzel ítéletet, életrajzírója, Székely Tibor azonban úgy véli könyvében (A világjáró vadász, Vojnich Oszkár élete és munkássága, Szabadka, 1980), hogy a trópusi malaria támadta meg agyát és idegeit, s egy beszámíthatatlan pillanatban emelt fegyvert magára. Akárhogy is történt, Vojnich Oszkárban a legnagyobb vajdasági világutazót kell tisztelnünk, a földrajzi és néprajzi érdeklődésű útikönyvek kitűnő szerzőjét.

Vojnich Oszkárt néprajzi gyűjtőként is számon tartják. Hagyatékát több múzeumban őrzik, így szülővárosában, Szabadkán is, ahol a Városi Múzeumban több mint háromszáz tőle származó, egzotikus használati tárgy és fegyver található. A szabadkai Bajai úti temetőben a családi sírboltba temették el.

Forrás:  Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz – Ezer magyar biográfia a délszláv országokból III. (Forum Könyvkiadó, 2003.)

 

Vojnich Oszkár Polgári Egyesület:

Vojnich Oszkár Egyesület - Rozsa Major

 

 

 

  

VOJNICH OSZKÁR FÉNYKÉPEI A SZÁZADFORDULÓ VILÁGÁBÓL

 

 

A Spitzbergáktól a kelet-indiai szigetekig

 

 

Vojnich Oszkár (1864-1914) bajsai földbirtokos tudományos igényű, népszerűsítő útleírásaival, szakfolyóiratokban közölt publikációival vívta ki kortársai elismerését és az utókor megbecsülését.

A lelkes amatőr, a régi bunyevác családból származó, szerénységéről közismert, nemesi előnevet soha nem használó férfiú, 29 évesen végleg szakított a jogi- hivatalnoki pályával, és az utazás, a vadászat és a közlésvágy szenvedélyének szentelte életét. A Spitzbergákig című, 1899-ben megjelent könyvének barátaihoz címzett bevezetőjében így fogalmazta meg életfilozófiáját: „Otthon egyforma életünk közben olykor napokig is elhallgatok; úton egészen másként vagyok. Ilyenkor melegiben, a mint megéltem, vágyok közölni veletek mindent, hogy velem együtt lássatok, halljatok, élvezzetek”. Kiléptem egyelőre közületek, akik foglalkozástok mellett maradtatok; én most csak utas vagyok, nagy körben haladó látókörrel; más és más vidéken, más és más szokások közepette mindenütt beleélve magamat az újságba, az újság ingerétől áthatottan. Úgy érzem tágabbra nyílt tekintettel látom innen a világot. Utas – filozófiám körülbelül ezekben összpontosul. Minden kilométerrel való távolabb jutás egy paránynyal tágítja tekintetünket; az, aki az egész világot bejárta, talán már egy kis világot hord magával; aki pedig jó szívvel indult a körútra, talán az egész világot szívébe zárta – mert mindenütt akadunk jóra, mindenütt látunk szépet!

Távoli vidékek szépségeinek közzétételében tolla mellett Kodak kamerája is segítségére volt. Többnyire saját fényképeivel illusztrált útleírásait hazaérkezését követően szinte azonnal kiadták, sőt némelyiket angol nyelven is megjelentették. A több, mint ezer felvételből álló hagyatékát a Néprajzi Múzeum fotótára, az eredeti negatívok egy részét a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi. Ez a mennyiség önmagában indokolttá teszi, hogy a geográfusok és vadászok után, a fotográfia emlékeit gyűjtő muzeológus szakma is megemlékezzen életútjáról. Szilágyi Gábor a Magyar fotográfia története c. összefoglaló munkájában egy rövid, pár soros bekezdésben Festetics Rudolf és Hopp Ferenc mellett Vojnich Oszkár nevét is megemlíti, mint századfordulós világutazóink egyikét, aki „ha érdekeset lát, könnyű kézi kamerájával rögvest le is fényképezi”. A megmaradt nagy számú fotográfia ellenére azonban túlzás esetében fényképészeti szenvedélyről beszélni. Kitűnő megfigyelőként, kíváncsi turistaként, tudatos közzétételi szándékkal készítette felvételeit.

A múlt század kilencvenes éveinek elején kezdte meg utazásait. Az első igazi, majdnem öt hónapig tartó útjáról 1894-ben Budapesttől Sitkáig címmel megjelent könyvének egy példányát nagyságos Thallóczy Lajos császári és királyi kormánytanácsosnak dedikálta. A New York–Pittsburgh–Colorado– San Francisco–Tacoma–Sitka (Alaszka) útvonal élményeit megörökítő beszámoló még alig pár fényképet tartalmaz. Az 1898-as skandináviai, majd az 1904-es oroszországi útleírásai már fényképekben bővelkednek. 1908-tól haláláig felváltva járta a Távol-Kelet, valamint Közép- és Kelet Afrika térségeit. Ebből az időből származik az utazásai során készített leggazdagabb fényképanyag. Költséges kedvteléseinek, megszállott utazni és írni vágyásának megvalósítását magánvagyona mellett nagyapja nővérének, Vojnich Erzsébetnek reá hagyott, kétmillió koronát meghaladó öröksége biztosította.

Kísérletező, érdeklődő szelleme leginkább a természettudományok felé sodorta. 1906 februárjában megelőzve barátját, az akkor már nemzetközileg ismert Lóczy Lajos földrajzprofesszort, a Vezúv közelgő kitörésének hírére a magyarok közül elsőként siklón emelkedett fel a tűzhányóra, és fényképezett bele a kráterbe. A füstnél egyebet azonban – legnagyobb bosszúságára – nem örökített meg kamerája. Az újdonságokba belekóstolni, azok részesévé válni akarása késztette arra, hogy ott találjuk a Magyar Léghajós Klub Turul nevű léghajójának első utasai között is. A Tolnai Világlapja 1903-as májusi tudósítása Kosztka Emil orvos, Král főhadnagy és Vojnich Oszkár földbirtokos négyórás, sikeres léghajóútjáról számol be. Nyughatatlan természetét mindmáig egyetlen életrajzírója, Székely Tibor találóan jellemzi. „...Végeredményben a mesék kóborlovagja, aki nem ismer lehetetlent, aki képes megszabadulni a mindennapok minden evilági gondjától, amely napról napra nyomorgatja a közönséges embert.” (Székely Tibor: A világjáró vadász. Életjel, 1980.) Herczeg Ferenc így fogalmazza meg ugyanezt: „Valami tépelődő nyugtalanság hajtotta távoli óceánok és őserdők felé. Lehet, hogy a trópikus éjszakák csillaghieroglifáit betűzve a saját életrejtélyének megoldását kereste.”

Nyughatatlan útkeresése inkább oka volt magányosságának, mintsem következménye. Társaságot budapesti tartózkodása idején az Országos Kaszinó falai között talált. Élettársat egyszer keresett: az újságokban 1896 nyarán röppent fel a hír Vojnich Oszkár és Küry Klára színésznő eljegyzéséről. (Szabadkai Közlöny, Szegedi Napló), de az esküvőre soha nem került sor. Barátjánál, Rohrer Géza királyi közjegyzőnél 1909 novemberében letétbe helyezte végrendeletét, melyhez megcímzett, szükséges díjszabású postabélyegekkel ellátott borítékokat csatolt, s ezekben előre megírta halálhírét azoknak az országoknak a nyelvén, ahol barátai, ismerősei voltak: Londontól, Rotterdamtól, Borneón, Melbourne-ön át San Franciscóig.

A tudomány szolgálatában

Az Országos Széchényi Könyvtár Vojnich Oszkártól hét könyvet és egy fordítást őriz. Ezek keletkezésük sorrendjében a következők: Budapesttől Sitkáig (1894), A Spitzbergákig (1899), Oroszországban (1904). A Vesuvion (1906), A Csendes-óceán szigetvilága (1908), A kelet-indiai szigetcsoporton (1913) és az előbbiektől elütő tematikájú Hogyan vadásszunk veszélyes vadra? c. írás (1914). Formájukat tekintve a koraiak kisebb terjedelmű útijegyzetek, a későbbiek viszont a szerző felkészültségéről tanúskodó, tudományos igényű, többszáz oldalas útleírások. Önálló kötetein kívül írásai szakfolyóiratokban (Földrajzi Közlemények, Nimród), elismert tudósok tanulmányai mellett jelentek meg. Ilyen az Utazások Óceánia tűzhányói közt címmel, 1907-ben a Földrajzi Közlemények 35. kötetében megjelent dolgozata. Nyolc darab saját felvételével illusztrált cikkében a következő önmegfigyelésnek adott hangot: „...Annyira beleéltem magamat a gondolatba, hogy a Tonga szigeteken vulkanikus megfigyeléseket teszek, hogy nem értem volna már be a rendes turista-látványosságokkal...” A kedvtelésből utazgató földbirtokosból a szakma által számontartott földrajzi íróvá érett világutazó szavai ezek. Érdeklődése a működő vulkánok tanulmányozása felé fordult. Több mint ötven vulkán leírását és fényképfelvételét készítette el. Közülük kiemelkedő a Tonga-szigeteken található Tofua-vulkán működő kráterének részletes bemutatása. De ott volt a Wairoa gejzír kitörésekor is, egy sor hivatásos és számtalan amatőr fényképész mellett.

Írásain kívül adományaival kívánta szolgálni korának tudományos életét. Gyakran ajándékozott a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának, illetve a múzeum ún. természetiek tárának. A Néprajzi Osztály negyedévenkénti Értesítője szerint 1909-től haláláig folyamatosan adott a gyűjteménynek fényképeket, térképeket, a kelet-ázsiai és afrikai útjairól származó tárgyakat (lándzsa hegytartó, főnöki légyhajtó, kókuszedény, mandarin kard, emberevő villa, ébenfa oroszlán szobrocska stb.) A Természettudományi Múzeum emlős gyűjteményének leltárkönyve Teleki Pál és Széchenyi Zsigmond adományai mellett Vojnich Oszkár különféle antilop és gazella trófeáit sorolja fel tételesen, az elejtés helyét és idejét egyaránt feltüntetve. Egy korábbi jegyzőkönyv arról árulkodik, hogy már 1898-ban a múzeumnak ajándékozta a Nyugat Spitzbergákon vadászott 20 madárfaj 80 példányát.

Szülőföldjéről, Szabadkáról sem feledkezett meg. Székely Tibor állítása szerint a városnak adományozott egy kisebb gyűjteményt, amely a későbbi Városi Múzeum létrehozásának alapjául szolgált. (Mikuska Milka, a szabadkai Városi Múzeum igazgatónőjének közlése szerint a trófeákat Vojnich Oszkár halála után sógornője, Rohonci Szilárdka helyezte letétbe, részletes lista nélkül. Ezt támasztja alá végrendelete is, amelyben trófeáinak örököséül Sándor öccsét és annak fiát jelölte meg. A közelmúltban kiállítást rendeztek Szabadkán vadásztrófeáiból.)

A tudomány szolgálatában tett önzetlen adományaiért dicsőséget nem várt, sőt a Nemzeti Múzeumhoz írott levelében minden erkölcsi elismerést viszszautasított „...szerény adományaimmal abszolúte önzetlenül akarom szolgálni a Múzeumunk ügyét!” – írta. Lelkes tudományszolgálata, közlésvágya a privát kapcsolataiban is jelen volt. A Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti gyűjteményében található Chernel István, (neves ornitológus, Hermann Ottó után a Madártani Intézet igazgatója), részére sajátkezűleg összeállított fényképalbuma, Felvételeim északon címmel. A bordó kötésű, aranyszínű szegélyvonalakkal díszített album első oldalán ez áll: „Chernel Pista kedves barátomnak. Oszkár”. A dátum 1898. október 22. Az albumba ragasztott fényképek eredeti negatívjai szintén a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában találhatók.

A Fényképtár 1991-ben vásárlás útján jutott Kankowsky Ervin hagyatékához, s benne Vojnich Oszkár negatívjaihoz. Kankowsky (fotószakíró, a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének örökös tiszteletbeli tagja, ügyvezető alelnöke, a magyar fotómúzeum gondolatának egyik első felvetője) felismerve a negatívokban rejlő értéket, közönséges postai borítékokba csomagolva őrizte meg azokat az utókor számára.

Vojnich Oszkárt 1914-ben az egyre gyakrabban kiújuló, idegeit is megtámadó betegsége, útban hazafelé, Port-Saidban öngyilkosságba hajszolta. Haláláról a legolvasottabb sajtóorgánumok (Az Est, Vasárnapi Újság) címoldalon emlékeztek meg.

Varga Judit

 

Megjelent: FOTÓMŰVÉSZET, 42(1999):1-2,

 

Varga Judit (1969)

1992-ben végzett az ELTE orosz-történelem-újkori muzeológia szakán. A magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának munkatársa.

 

 

 

Az Országos Széchényi Könyvtár Vojnich Oszkártól hét könyvet és egy fordítást őriz.


Ezek keletkezésük sorrendjében a következők:

 

Budapesttől Sitkáig (1894),

A Spitzbergákig (1899),

Oroszországban (1904).

A Vesuvion (1906),

A Csendes-óceán szigetvilága (1908),

A kelet-indiai szigetcsoporton (1913)

 

Hogyan vadásszunk veszélyes vadra? c. írás (1914).

 

VOJNICH Oszkár (1864-1914)

Spitzbergákig: úti jegyzetek / Vojnich Oszkár

Budapest: Singer és Wolfner, [1899] – 73 [1] p.

 

A kelet-indiai szigetcsoporton / Vojnich Oszkár

Budapest: Singer és Wolfner, [1913] – 264 p.

 

  

  

  

 

Kérjük írja meg véleményét, javaslatait!

A visszajelzések segítenek az oldal fejlesztésében.

 

Ezzel az oldallal és a honlappal kapcsolatos véleményeket, észrevételeket, javaslatokat

az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címre várjuk.

 

Köszönjük a látogatást, kérjük nézzen vissza később is!

 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

www.ungerska.se

 

 

 

 

Mi, magyarok

2012. augusztus 09. csütörtök, 17:48
Írta: Saáry Éva

 

Saáry Éva

 

 

MI,  MAGYAROK

 

 

 

     Hányszor hallom honfitársaimtól a melldöngető kijelentést, hogy “egy népnél sem vagyunk alábbvalóak”. Én ilyenkor, magamban és nagyon halkan (hogy meg ne kövezzenek) hozzá szoktam fűzni, hogy “sajnos, különbek sem”, mert bizony minden búnkat, bajunkat nem varrhatjuk a “kegyetlen Sors” nyakába. Mi magunk is sok mindent tettünk-teszünk, ami hozzájárult és járul nemzeti létünk kedvezőtlen alakulásához.

     “Mi, magyarok” - mondjuk lelkesen, de ezt is meg kell kérdőjelezni, mivel országunkban már rengeteg máshonnan jövő, más származású ember él, és számuk növekedőben van. Az arány az őjavukra tolódik el.

     Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy “Magyarország polgárai”. Érdekes módon azonban, a tágabb címszó alá sorolható egyéneknek is vannak közös tulajdonságaik (erényeik, bűneik). Az idők folyamán egymáshoz alakultak, miként a házastársak is, huzamos együttélés után, hasonlítani kezdenek egymásra. Egy magyar zsidó nem olyan, mint egy német zsidó (az izraeliekről nem is beszélve); egy magyar cigány nem olyan, mint egy román cigány, s talán egy napon a magyar kínai is egészen más lesz, mint a pekingi. Ezen a veszekedések, torzsalkodások, sőt még a gyűlölködések sem változtatnak. Egyedül az arabokat nem lehet “integrálni” – azokat is csupán merev, erőszakos vallásuk miatt, mely teljesen elzárja őket a külvilágtól.

     Nos, amikor “magyarokról” beszélek, minden hazánkban élő embert, népcsoportot értek alatta. A feladatok és felelősségek mindenkire vonatkoznak!

***

     Kezdjük mindjárt az erényeinkkel!  A magyar, mint minden erősen kevert nép, rendkívül tehetséges és életrevaló. Ha hagyják érvényesülni és pénzt keresni, szorgalmas is tud lenni. (Ellenkező esetben, keserű és frusztrált lesz!) Van benne szélhámosság, linkség is, de erről később. Egyéniségében színes, fantáziadús, amit népművészete, népzenéje is bizonyít. Gyakran vidám, és környezetében jó légkört, “jó atmoszférát” képes teremteni.

     Az Amerikában élő Szalay Gyula “Piros vér hull őszi sárba” címmel, érdekes tanulmányt szentelt a csoportlélektannak (melyet otthon persze figyelemre sem méltatnak), melyben azt vizsgálta, elemezte, hogy a második világháború után Nyugaton berendezett fogolytáborokban miként viselkedtek a legyőzött népek fiai. A németek például ott is éppolyan fegyelmezettek voltak, pontosan és szorgalmasan teljesítették feladataikat, mint a hadseregben, vagy a civil életben. A magyarok viszont lázongtak, handabandáztak, ügyeskedtek, de jókedvet árasztottak. A németek nem nagyon szerették őket, de mégis elszomorodtak, mikor szétválasztották a két tábort. Eltűnt velük az élet, a vidámság.

     Honfitársainkban van egy jó adag kalandor hajlam is, mely érvényesülésüket mindenütt megkönnyíti. (Azt hiszem, nem kell idéznem a forgóajtó-elméletet!)

     Lehet beszélni a legendás bátorságról (a sokszor a felelőtlenségig menő vakmerőségről) is. Mert ez is nemzeti tulajdonságunk. Szépen, látványosan tudunk meghalni (és temetni), ezáltal híva fel magunkra a világ figyelmét. Diplomáciai érzékkel viszont nem nagyon rendelkezünk, amit egész történelmünk bizonyít.

     Tehetségünket általában elismerik. “Zenei nagyhatalom”-nak tartanak bennünket. Tudományban, technikában is sokra vittük. Az atomtudósok nagy része magyar, de az olyan, látszólag jelentéktelen találmányok is, mint Bíró golyóstolla, a Rubik-kocka, vagy a Béres-cseppek szintén forradalmi változásokat hoztak. Az amerikai filmipar tele van velük, de a művészet is sok nagy nevet tud felmutatni. Nem vagyunk hátul a sportokban sem, bár a “rendszerváltás” óta, ezekben nem mindig jeleskedünk. Egyedül irodalmunk (csodás irodalmunk!) képtelen érvényesülni – a nyelvi nehézség miatt!

***

     Természetesen bűneink, hibáink (vagy inkább gyengéink?) is bőven vannak.

     A magyar eredetileg fellegekben járó, álmodozó, naiv és hiszékeny nép, melyet az okosabbak, ravaszabbak az orránál fogva tudnak vezetni.

   Csak a háború és a kommunizmus évei hozták ki belőle a visszataszító tulajdonságokat, amilyen az árulkodás, besúgás (néha a kegyetlenség is, bár ebben, úgy gondolom, sokan megelőznek bennünket), a túlzott anyagelvűség, kapzsiság, irigység és az együttérzés hiánya.

     Van bennük egy bizonyos felfuvalkodottság, kivagyiság is. Azt hiszik (és komolyan hiszik!), hogy országuk a világ közepe, magányos sziget, melyen kívül nem létezik semmi. Nem hajlandók látni az összefüggéseket, holott a Föld ma már teniszlabdává zsugorodott, s ha Japánban lehullik egy falevél, Budapesten is megérzik.

     Senkitől sem akarnak tanulni, semmilyen tapasztalatot nem hajlandók átvenni. Inkább maguk fedezik fel – századszorra – a spanyolviaszt.

    A legfőbb hiba végül talán az, hogy nem látják a saját érdekeiket. Más népek például kapva, kapnának a keleti rokonság lehetőségén, de mi felületesen megmosolyogjuk a való tényeket is (mi közünk hozzá!), pedig okosan politizálva, igen sok előnyünk származhatna belőle!

    Csupán mások ellenszenvét panaszoljuk és hánytorgatjuk (mindenki bennünket bánt!), a barátok szeretetét azonban ritkán viszonyozzuk. Hízeleg nekünk a lengyelek rajongása, az olaszok együttérzése, de milyen érzésekkel fordulunk mi hozzájuk?

     Szellemi és anyagi kincseink nagy részét könnyelműen elherdáljuk. Nem tudunk reklámot csinálni nekik, nem vagyunk képesek azokat reflektorfénybe állítani, eladni, miként azt annak idején már Kléberlsberg Kunó gróf is panaszolta. Természeti értékeink a világban nagyrész ismeretlenek!

     Csöppet sem ragaszkodunk a határainkon kívül rekedt, vagy más földrészeken, országokban élő véreinkhez sem. Az erdélyieket lerománozzuk, a nyugatiakat pedig gyűlöljük, úgy vélvén, hogy ők a “könnyebb életet” választották, semmi gondjuk, bajuk nincsen. Ha elmentek, nincsen szükség rájuk, maradjanak ott, ahol vannak.

     Vajon, hányan ismerik fel ezeknek az érveléseknek az önpusztító oktalanságát?

     Nagyobb és szerencsésebb népek (franciák, svájciak…) foggal, körömmel ragaszkodnak minden emberükhöz. Bölcsen felmérik, mennyi hasznot hajtanak az országnak – látókörben, de anyagilag is! – a külföldön élők.

Mindenezen rossz tulajdonságok alól azonban – szerencsére – léteznek kivételek. Akadnak fiatalok, akik érdeklődnek a nemzeti múlt és a szellemi javak iránt; akik célul tűzik ki a világméretű magyar-magyar összefogást! A kérdés csak az, milyen számban, milyen arányban!

2012

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel.  

 

 

 

Köszönjük a látogatást!

 

www.ungerska.se

 

 

 

Északi Magyar Archívum. Felelős szerkesztő: Szöllősi Antal.
Copyright © 2011 Szöllősi Antal, Ungerska arkivet (Északi Magyar Archívum).
All Rights Reserved.