MAGYAROK

1857466
Ma
Tegnap
A héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
19
439
2282
1843302
35160
27504
1857466

Te IP-címed: 3.226.122.74
2020-02-27 00:29

Visszapillantó

Székelyföld lobogója

2018. december 23. vasárnap, 18:32
Írta: Szöllősi Antal

 

SZÖLLŐSI ANTAL

Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

 

 

 

 

Székelyföld lobogója

 

 

 

 

 

Újsághírek:

2013. szeptember 18-án a Brassói Ítélőtábla jogerős ítéletében törvényellenesnek mondta ki, hogy Uzon polgármesteri hivatalára Románia és az Európai Unió zászlaja mellett a székely zászlót is kitűzték.

2018 áprilisában levetették a székely zászlót a csíkszeredai polgármesteri hivatalról.

 

Kit zavar a székely zászló, amely egy ártatlan magyar szimbólum?

Nem tudni miért, csak a tájékozatlan személyek nem értik, hogy a világon minden közösségnek vannak saját zászlói, címerei, népviseletei, zenei és egyéb népművészeti hagyományai.

Itt, a királyi Svédországban, nekünk, svédországi magyaroknak természetes, hogy a legnagyobb városoktól kezdve a legkisebb faluig megtalálható a svédek helyi címere, zászlaja, és annak használata nem törvényellenes. Az, hogy a sport területén minden sportegyesületnek, klubnak saját zászlaja, színe van, az mindenki számára természetes. Minden nagy svéd vállalatnak saját lobogója leng az irodái, gyárai, üzemei előtt. 

Svédországban történelmi zászlóval, címerrel rendelkeznek a tájegységek, megyék és önkormányzatok is. Ennek ellenére léteznek fantázia és nem hivatalos zászlók, és itt ez sem zavar senkit, és annak használata nem törvényellenes.

Nagy eltérések, különbségek vannak egyes országokban a külföldi zászlók használatáról szóló szabályok, engedélyek körül. Svédországban semmilyen rendelkezés nem tiltja a külföldi zászlók használatát. Mindenkinek joga van külföldi zászlók használatához, amennyiben azt megfelelően használja.

Dániában rendőrségi engedély kell a külföldi zászlók használatához, azonban a skandináv országok, az ENSZ és az EU zászlók használatához nem kell engedély.

Erdélyben mióta külföldi a székely zászló? Hamisított etnikai adatok alapján 1920-ban – a trianoni kényszerszerződés értelmében – az erdélyi magyarokkal együtt kapták a területi, helyi címereket, zászlókat és a többi ezeréves nemzeti hagyományainkat. A városok neveit a legtöbb esetben csak lefordították románra.   

A zászlók érzelmeket idéznek elő, amely lehet egy nemzethez való tartozás, az ellenállás és a gyűlölet jelképe. Idegen megszálló csapatokkal szemben a nemzeti zászló sokszor az ellenállás szimbóluma is lehet. Egy diktátor bukása esetén a zászló is megváltozhat. A nemzeti zászlókból kivágták a kommunista jelképeket, pl. 1956-ban Magyarországon és 1989-ben Romániában. Líbiában a Kadhafi-rezsim bukása után a zöld forradalmi zászlót újra cserélték.

 

 

A Svédországban élő finn kisebbség zászlója

 

 

2007-ben Andreas Ali Jonasson tervezte. A Svédországi Finnek Bizottsága 2014. március 30-i évi közgyűlésén fogadta el, és azóta a Svédországban élő finnek hivatalos zászlaja. A zászlóban jelen vannak a finn és a svéd zászló színei.

 

 

Lappföld zászlaja

 

 

A lappok őslakosok Lappföldön, amelynek területe ma Norvégiához, Svédországhoz, Finnországhoz és Oroszországhoz tartozik.

A zászlót 1986. augusztus 15-én a svédországi Åre-ben megtartott Északi Lapp Konferencián fogadták el. Egy pályázat eredményeként a norvégiai Skitbotn faluban élő Astrid Båhl művész készítette. A zászló motívuma a lapp sámán dobról van mintázva, és Anders Fjellner (1795–1876) lapp lelkész, költő „Paiven parneh” (A Nap fiai) című versében megírt lappokról szól, akik a Nap lányai és fiai. A zászlóban a kör a szellemiséget jelenti, és ebben a körben a Napot a vörös szín, a Holdat a kék szín képviseli. A zöld szín a természetet, a kék szín a vizet, a vörös szín a tűzet, a meleget és a szerelmet, a sárga szín a Napot szimbolizálja. A zászlón megtalálhatók a hagyományos lapp népviselet, a kolten (blúz) színei a vörös, a zöld, a sárga és a kék.

A lappok Lappföldön mindenhol ezt a zászlót használják.

 

 

Tornedaliak zászlaja

 

 

 

Svédország egyik nemzeti kisebbsége a tornedaliak, akik legtöbben Svédország északkeleti és részben Finnország északnyugati részében laknak. Svédország és Finnország 1809-es határrendezése előtt Tornedalen többnyelvű és változatos kultúrával rendelkezett, ahol a finn és a lapp nyelv dominált. A tornedaliak 1999-ben Svédország egyik elismert nemzeti kisebbsége lett. A legtöbb tornedali beszéli a svéd, a meänkieli, a finn és többen a lapp nyelvet is. Svédország egyik hivatalos kisebbségi nyelve (svéd neve tornedalsfinska : tornadali finn nyelv). Egyesek szerint nem önálló nyelvről van szó, csupán egy finn dialektusról.

A Tornedali zászlót hivatalosan először 2007. július 15-én használták a finn Övertorneå önkormányzatban és a svéd oldalon is. A zászló ettől a naptól kezdve a finn-svéd határ mindkét oldalán elterjedt és szimbóluma lett az ott élő tornedaliaknak. A zászlót Herbert Wirlöf tervezte, melynek színeit Svédország és Finnország zászlóiból vették. A zászlóból hiányzik a kereszt, „mivel mi nem voltunk keresztes vitézek”.

2008-ban a svédországi és a finnországi tornedali egyesületek megegyeztek abban, hogy július 15-e lesz a tornedaliak napja, amely 2015-től a Svéd Akadémia Kalendáriumában is szerepel.

 

 

A Finnországi svédek zászlaja

 

 

A Finnországban élő svédek zászlaja egy vörös színű zászló sárga kereszttel, amelyet az ország egyes körzeteiben használnak.

1917-ben kereskedelmi zászlónak javasolták a finn Zászló Bizottságnak. Lehetséges, hogy ezt a zászlót is jelölték Finnország hivatalos zászlajának, amikor 1917-ben függetlenek lettek. A mai kék-fehér finn állami zászló 1918. május 28-tól lett Finnország zászlaja.

 

 

Jamtland Köztársaság zászlaja

 

 

Az 1950-es és 1960-as években a „Jamtrepublikanska” mozgalom egy tiltakozás volt a területi politika ellen, amely Jämtland megye elnéptelenedéshez vezetett. Bizonyos kapcsolata van az 1963-tól rendezett Storsjöyrannal (Nagytavi Fesztivál), amely az ország legrégibb zenei és utcai fesztiválja kb. 300 ezer látogatóval. Ismertebb nevén ma csak Yran-nak (az őrjöngésnek) nevezik.

Republiken Jamtland zászlaját Kent Backman és Bo Oscarsson tervezte. Tudatosan hagyták ki a zászlóból a skandináv zászlókra jellemző keresztet, azt állítva, hogy a köztársaságnak már ezer év előtti hagyományai vannak Jämtlandban, amely már a kereszténység Svédországba érkezése előtt megvolt.

Svédországban ez a Republiken Jamtland, amelyet teljes nevén De förenade republikerna Jamtland, Herjeådalen och Ravund (Jamtland, Herjeådalan és Ravund Egyesült Köztársaságnak) neveznek. A „Köztársaság” valójában egy jól megszervezett humoros kulturális- és kereskedelmi vállalkozás, amelyet 1963-ban Yngve Gamlin kezdeményezésére hoztak létre. A javaslattevő Yngve Gamlin azonnal kikiáltotta magát a „Köztársaság” első elnökének. Az eddigi elnökök; Yngve Gamlin (1963–1983), Moltas Eriksson (1983–1988) és Ewert Ljusberg (1989–). 

A „Jamtland Köztársaság” tevékenységében történeti és helytörténeti vonatkozások is vannaka Storsjöyran (Nagytavi Fesztivál-on). A fesztivál utolsó napján a „Köztársaság elnöke” éjfélkor elmondja a hagyományos ünnepi beszédét, ami jellemzően mindig a szabadságról, a humanizmusról és a szolidaritásról szól, mert ez nagyon fontos az ellenséges érzületű déliekkel (sörlänningar) szemben. Az elnök beszéde alatt a Jamtland Köztársaság zászlajánál a díszőrséget a JRA (Jamtlands Republikanska Armé : Jamtlandi Köztársaság Hadsereg) tagjai adják. Egy időben a fesztivál ideje alatt természetesen a Jämtlands telegrambyrå (Jämtlandi Távirati Iroda) tájékoztatta a nagyvilágot az eseményekről.

Ezt a nem hivatalos Jamtland Köztársaság lobogóját a svédországi Jämtland megyében és környékén előszeretettel használják az ott élő svédek, és érdekes, hogy ennek használata senkit sem zavar Svédországban.

Ezek a svédországi kisebbségi zászlók az utóbbi negyven évben lettek hivatalos zászlók. A svédországi zászlókultusz napjainkban reneszánszát éli. Ma már a legkisebb svéd sportegyesületnek is van saját zászlaja.

Vajon a 21. században mi a baj a 16. század végéről fennmaradt Székely Zászlóval és az abban használt székely szimbólumszínekkel?

 

Megjelent: Híradó (Stockholm), 37(2018. december 15.)149:14-15.

 

 

 

 

 

Svédországi [magyar] hadirokkant emlékművek

2015. január 11. vasárnap, 22:15
Írta: Szöllősi Antal

 

 

Szöllősi Antal

 

 

 

Svédországi hadirokkant emlékművek

 

 

 

 

HAPARANDA

 

Torneå városa már a középkorban is Nordkallottens legismertebb kereskedelmi központja volt. A várost 1621-ben II. Gustav Adolf svéd király alapította. Nem csak Svédországban, hanem az akkori idők legészakibb városa volt az egész világon. A középkori város kereskedelmi jelentősége az idők folyamán csak nőtt. Néhány évig a kor leggazdagabb városa volt a Svéd Királyságban.

 

A haparandai emlékmű

 

1809-es finn háború utáni békeszerződésben Svédország elvesztette Finnországot és ez az új határrendezés svéd területeket is érintett Torne és Muonio folyó alsó részén. Haparanda falu hét gazdasági udvarral együtt a svéd oldalon maradt, míg Torneå az orosz oldalra került. A Haparanda faluban lévő vámkirendeltség és az új svéd birodalmi határ csak előnyére vált Torneåval szemben. 1827-ben az egyik gazdasági udvar tulajdonosa birtokán mezővárost alapított, és hamarosan benépesült. Városi jellegű épületek épültek és 1842-ben Haparanda városi jogosultságot nyert.

A háborús és békeidőkben a határvidék története változó volt és a csempészet virágzott. Haparanda város történetében is sok izgalmas esemény történt. Európában az I. világháború alatt a harcoló felek között csak a város volt az egyetlen kapcsolat a nyugat és kelet között.

Az átmenő postaforgalom Haparandán keresztül olyan nagy lett, hogy a svéd postaigazgatóság építtetet egy drótkötélpályát a folyón át Haparanda és Torneå között. Ez a drótkötélpálya 1917 és 1919 között volt használatban.

1915-1918-ben Oroszország és Németország között a rokkant hadifoglyok kicserélésében Haparanda városának fontos szerep jutott.

 

Az első világháború elején a harcokban az egyik oldalon az orosz Lengyelország és Oroszország, míg a másik oldalon Németország és Ausztria-Magyarország állt.

A háború alatt megsérült hadifoglyokat a szemben álló felek szerették volna visszaküldeni országukba, és erre csak egyetlen út volt járható az északi Torne folyam alsó részénél, a svéd Haparanda városán keresztül.   

Az első világháború alatt a hadviselő felek kérésére a Svéd Vöröskereszt 1915. augusztus 12-től megkezdte a hadirokkant foglyok kicserélését Svédországon keresztül.

A hajókon, uszályokon és a vonaton történő hadifoglyok szállítása a Svéd Vöröszkereszt zászlaja alatt történt.

 

Az akkori lapokban olvashatjuk:

"Vid 12-tiden i dag kommer invalidkontingenten att i pråmar föras från Torneå till Haparanda. Inalles är det 250 man varav 192 österrikare. De flesta av invaliderna saknade ett ben. De som förlorat en eller båda armarna voro färre. Ett 30-tal voro blinda. Det gräsligaste intrycket gjorde en krympling som förlorat både armar och ben. Han bars i en trälåda”. Haparanda, 12 aug. 1915.

(Ma 12 óra körül uszállyal érkezik az a hadirokkant csoport, amelyet Torneåból szállítanak Haparandára. Összesen 250 férfi, amelyből 192 osztrák személy. A legtöbb rokkantnak egyik lába hiányzik. Kevesebben vannak azok akik egyik, vagy mindkét karjukat elveszítették. A vakok körübelöl 30-an lehetnek. Borzalmas benyomást tett egy nyomorék, aki minkét karját és lábát elveszítette. Egy faládában hozták.)    

 

A hadirokkantak  szállítása különleges, erre a célra Tomteboda (Solna) vagongyárában átalakított vasúti kocsikban történt. Az üléseket és a csomagtartókat eltávolították, majd csőoszlopokat építettek be, amelyre hordágyakat függesztettek fel. Az egyik vasúti személykocsit az elmebetegekhez alkalmazkodva elkülönítő kocsivá és egy másikat téli időszakban gőzfűtésű poggyászkocsivá alakították át. Minden C3d tipusú kocsiban 16 fekvőhely, a C 05 tipusú kocsiban 12 fekvőhely, valamint az orvosi rendelő és az oprációs szoba volt. Egy összeállított vasúti  szerelvényben az ápoló személyzet és 228 hadirokkant fért el.

 

Torneå és Haparanda között a foglyok szállítása a Svéd Vöröskereszt és az orosz egészségügyi hatóság felügyelete alatt történt és az utazások alatt a svéd ápolók gondozták a hadirokkantakat. A foglyok szállítása nyáron közepes nagyságú, erre a célra átépített faszállító uszályokkal történt. Az uszályok felületét sima felületre alakították és hordágyakkal látták el. Télen a folyón való átszállítás az erre célra átépített nagy szánokon történt. Amikor a folyó jege megrepedezett, vagy amikor az már nem bírta el a szánokat, akkor Mattila falun keresztül országúton történt a hadirokkantak szállítása.

 

Vonattal a foglyok utazása Svédországon keresztül négy napig tartott. Ezek a szerelvények oda-vissza hetente háromszor közlekedtek Haparanda és Trelleborg között. 1915 augusztusától 1915 végéig négy betegszerelvényt működtettek, és a tervek szerint 250 rokkant katonát szállított, amelyből ötven tiszt volt. A tiszteket és a legénységet elkülönített kocsikban szállították.

A vonatok karbantartása miatt a szállítás októbertől 1915. december 1-ig szünetelt. Az első évben, 1915 végéig Haparandából összesen 36 szerelvény, 4.636 hadirokkant személyt szállított Trelleborgba, amelyből 3.646 osztrák és magyar, 990 német rokkant volt. 1915-ben Trelleborgból 35 szerelvényt indítottak, amelyben 7.740 (feltehetően csak orosz) hadirokkantat szállítottak Haparandára. 1916 elején újból megkezdték a rokkant katonák szállítását, de csak hetente egyszer. 1916 május 15-től további két szerelvényt helyeztek forgalomba. A szállítások ideje alatt szerzett tapasztalatok alapján a szerelvényeken szállított hadirokkantak létszámát 228-ra csökkentették.        

A hadirokkant vonatok főorvosa dr. Ekeroth, egészségügyi tanácsos E. Edin, közlekedési felügyelő A. Asplund volt.

 

A hadirokkant szállítások – rövidebb szünetekkel – 1918. januárjáig tartott. Haparandán keresztül összesen 65 509 orosz, német, osztrák, magyar, bolgár és török hadifogoly cseréjére került sor, akik közül legtöbbjüknek egy vagy több végtagja amputálva volt, mások elmebetegek lettek az átélt háború borzalmaitól.

Néhány érdekes hadifogoly, aki Haparandán lett kicserélve. Egy osztrák női tiszt, akit Taskentben ejtettek fogságba és egy 14 éves német gyermek, akit egy 12 éves orosz gyermekre cseréltek ki.

 

Oroszországból 218-an nem élték túl a hosszú és fáradságos utazást, vagy megérkezésük után elhunytak. Ezeket a személyeket Haparandán temették el.

A város temetőjében 1919. július 19-én avatták fel az Invalidmonumentet (Hadirokkant emlékmű), annak a 205 osztrák és magyar, 11 német és 2 török származású hadifogolynak az emlékére, akik itt hunytak el a hadirokkant-szállítás alatt.

Ezen a négyszögletű monumentális emlékművön svédül, németül, magyarul és törökül olvasható a megemlékezés.

 

Az emlékmű svéd szövege:

1914-1918

Åt det ärorika minnet av 205 österikisk-ungerska 11 tyska 2 turkiska krigare vilka offrat sitt liv för fosterlandet fjärran från hemladet som de hade hoppats få återse måste de här jordas till evig ro

 

(Dicső emlékül annak a 205 osztrák és magyar, 11 német, 2 török harcosnak, akik hazájukért életüket áldozták távol szülőföldjüktől és reménykedtek, hogy viszontlátják azt, azonban ők itt leltek örök nyugalmat)

 

 

TRELLEBORG

 

A Haparandára érkező hadirokkant foglyokat Svédországon keresztül tovább szállították Németországba és Ausztriába. Ismeretünk szerint Svédországban nagyobb pihenőt tartottak Haparanda, Bräcke, Hallsberg és Trelleborg városokban. Azonban lehetséges, hogy máshol is megálltak pihenni.

 

Világháborús emlékmű Trelleborgban

 

Az első világháború utolsó éveiben Trelleborgon keresztül legkevesebb 60 ezer katona kicserélésére került sor. A rokkant hadifoglyok Oroszországból, Finnországon keresztül érkeztek Haparandára kicserélésére és innen vonaton Trelleborgba. Többen meghaltak Haparandán, de Trelleborgban is. A trelleborgi Norra kyrkogården-ben (Északi temető) taláható a Främlingskyrkogården (Idegenek temetője), amelyben 118-an vannak eltemetve.

Ezek között nem biztos, hogy vannak magyarok. Talán a Trelleborgban élőmagyarok a temetőben ennek utána tudnának nézni.

 

Az első súlyosan sebesült orosz katonák Németországból a Svea bolag tulajdonában lévő Aeolus gőzhajón 1915. augusztus 12-én este hat óra körül érkeztek meg Trelleborgba. A kikötőben a gőzöst többszáz néző és egy különleges, erre a célra Tomteboda (Solna) vagongyárában átalakított vasúti kocsikból álló szerelvény várta. Ez a 250 orosz hadirokkant volt az első, akiket a Svéd Vöröskereszt szállított haza Oroszországba. A svéd himnusz énekelése és a vonat indulásakor a tömeg tiszteletadása mellett gördült ki a vonat Trelleborg pályaudvaráról. Ez a hadirokkant vonat szállította az orosz katonákat Svédországon keresztül az északi határhoz. Ott Haparandáról a Torne folyamon uszályokkal szállították őket Finnországba, amely akkor nagyhercegségként Oroszországhoz tartozott. 

Elsa Brändströmöt, aki a hadirokkant szállításokban tevékenyen részt vett, néhány év múlva Szibéria angyalának nevezték.

Észak Svédországból, Haparanda városából 1905. augusztus 16-án érkezett Trelleborgba az első hadirokkant foglyokat szállító szerelvény 225 német katonával, akik a keleti fronton sérültek meg.

Az első világháború ideje alatt a németek állandóan panaszkodtak, hogy oroszok elsősorban az osztrák-magyar hadsereg katonáit küldik vissza, de nagyon kevés németet. Trelleborg városán keresztül összesen 63.463 hadirokkant került kicserélésre, ebből körülbelül 37.000 orosz, 22.000 Ausztria-Magyarország és majdnem 4.000 német katona. 

 

1926-ban Malmöhus länben (Malmö megye) gyűjtést kezdeményeztek egy emlékműre. A kezdeményezők közt volt, pl. G. P. Quist (Gustav Palmguist, 1890-1960), a Trelleborgs Tidningen szerkesztője, vagy Frans Didrik Malmros (1865-1931), az elsőfokú bíróság elnöke.

Ezt az I. világháborús hadirokkant emlékművet Axel Emil Ebbe (1868-1941) svéd szobrász  készítette egy szimbolikus madárral és az emlékműre írt szöveg: Längtan blev deras arvedel (a honvágy lett örökségük). Ezt a Hadirokkant Emlékművet 1926. október 30-án avatták fel, amelyen részt vett Frederic von Rosenberg (1874-1937), stockholmi német követ, Joachim von Winterfeldt-Menkin (1865-1945), a német Vöröskereszt elnöke, és más meghívott, valamint több ezer trelleborgi személy. Ez az emlékmű szimbolizálja azokat is, akik más országokban estek el és sírhelyük az ottani temetőkben található.

 

Az első világháború ideje alatt az újságok sokat írtak hadirokkant foglyok szállításáról, és azok sérüléseiről, amputált karjaikról és lábaikról, az elvesztett látásukról.

 

Trelleborgban a Främlingskyrkogården-ben (Idegenek temetője) vannak eltemetve azok is, akik a második világháború végén, 1945-ben érkeztek Trelleborgba a Bernadotte fehér buszokkal. Ezek legtöbbje abba halt bele, hogy betegre ette magát.

 

Az emlékmű helye: Svédország
 
Haparanda: Haparanda kyrkogården (Haparanda temető)
 
Trelleborg: Norra kyrkogården (Északi temető) a Främlingskyrkogården

 

 

 

Megjelent: Híradó (Stockholm), XXXII. évfolyam, 132. szám, 2014. október., 4-5. oldal.

 

 

 

Rendhagyó élet : Árkay László (1921-1992)

2013. március 30. szombat, 19:34
Írta: Saáry Éva

 

Saáry Éva               

 

 

 

RENDHAGYÓ ÉLET    

 

- Árkay László -

(1921 - 1992)           

 

 

 

 

     Sok, lelkes híve volt, de még több ádáz ellensége, mint minden olyan embernek, aki rendhagyó életpályát fut be, "irreális" célok érdekében munkálkodik, s valódi vagy vélt igazságai védelmében kellemetlen, kíméletlen is tud lenni.

     Most azonban, hogy ez az állandóan harcra kész, örökifjú szellem és egyéniség békésen pihen a csepeli temető földjében, úgy érzem, elérkezett az ideje annak, hogy - félre téve rokon - és ellenszenveinket - megpróbáljuk higgadtan értékelni, nem is annyira az "embert", mint azt a hatalmas életművet, melynek csupán töredék részét (a "jéghegy csúcsa") képezték nagy szakmai tudással és gonddal fölépített vetítettképes előadásai, öt világrészben közkézen forgó kazettái, cikkei.

*

     Árkay Lászlót, mint fiatal papot, 1947 őszén, Belgiumban ismertem meg, ahová a Mindszenty hercegprímás és az Actio Catholica által szervezett gyermeküdültetési és tanulmányút-akció fő szervezőjeként, Boroska Istvánnal együtt került ki. Én magam ez utóbbi résztvevője voltam, noha még csak a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium padjait koptattam. Hittanárunk közbenjárására négyen-öten bejutottunk a különben agrár egyetemisták számára tervezett, első és utolsó csoportba.

     Monsieur l'abbé Árkay "főhadiszállása" a brüsszeli Chaussée de Wavre 205. számú épületében volt. Lelkiismeretesen végezte a munkáját. A kb. 30 tagból álló csoport tagjai rajongásig szerették, amit az általa írt körlevelek és az azokra érkezett válaszok ma is bizonyítanak.

     Egyike volt azoknak a fiatal papoknak, akik új, korszerűbb szellemet akartak vinni az Egyházba, közelebb kerülve az emberekhez, a néphez. (Ne felejtsük el, hogy ebben az időben bontakozott ki az a "munkáslelkészi" mozgalom, melynek Karol Woytila, II. János Pál pápa is egyik úttörője volt!)

     A főiskolások 1948 elején mind visszatértek Magyarországra, hiszen akkor még senki sem akarta elhinni, hogy a szovjet mintájú kommunizmus végleg berendezkedett hazánkban.

     Tévedtünk! Miután leütötték az utolsó fejet is – Mindszentyét, – elkezdődött a terror.

     Belgiummal veszélyessé vált, és megszakadt a levelezés. Az ország egyetlen, nagy börtönné változott. Rácsait csak az 1956-os Forradalom robbanása törte szét.

*

     Nyugatra érkezésem után, szerettem volna valamit megtudni Árkay Lászlóról, de akkor már rég nem élt Brüsszelben. Holléte után éveken keresztül hiába érdeklődtem, míg végül 1976 januárjában, a déltiroli cserkész sítáborban, TollasTibor tett róla említést.

     Hogy mi történt vele az 1947 és 1976 között eltelt 29 esztendő alatt, azt csak később megindult levelezésünk, beszélgetéseink és mások beszámolói alapján tudom (egyelőre a teljesség igénye nélkül) rekonstruálni.

     Egyedül maradván Belgiumban, nehéz körülmények közé került. Mindenesetre, kivette részét – Mihalovics Zsigmond útmutatásai alapján – a Mindszenty elítélésével és a kommunizmus rémtetteivel kapcsolatos propaganda-hadjáratból. Sajtószolgálatot szervezve, négy éven keresztül látta el a világ összes rádióit, újságjait híranyaggal.

     Ennek ellenére, 1952-ben olyan nehéz helyzetbe került, hogy kénytelen volt (?) megválnia papi hivatásától. Később meg is nősült. 1956 végéig egy belgiumi szénbányában dolgozott, ahol egyszerű vájárból műszaki vezetővé küzdötte föl magát. Utolsó mérnöki vizsgáit 1957-es kanadai kivándorlása szakította meg.

     Montrealban egy ideig taxisofőr volt (erről sok humoros karcolata tanúskodik), majd az akkor még újdonságnak számító komputer-tudományokban képezte magát, eljutva arra a fokra, hogy informatikai szakkönyveket írt, és tájékoztató előadásokat tartott – vállalati vezetők részére.

     Közben állandóan tevékenykedett magyar vonalon is – több-kevesebb megértés és elismerés közepette, – amit most már fölösleges hánytorgatni.

     Egymásután tartotta rendkívüli hatású vetítettképes előadásait, melyeket P. Dely Brúnó biztatására kezdett el, azzal a szándékkal, hogy tananyagul szolgáljanak másodgenerációs magyar fiatalok számára. Csak példaképpen idézek néhány címet:

"Ősi magyar népzenénk";

"A magyarságtudomány alapelvei";

"Komputer-korszak";

"Körösi Csoma Sándor" stb.

     1977-es svájci körútja során "Magyar nők az 1848-49-es szabadságharcban" címmel tartott több helyen sikeres előadást, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör októberi tanulmányi napjain pedig "Kerényi Károly, ember és tudós" című, diapozitívékkel illusztrált fejtegetésével szerepelt.

     Legnagyobb műve azonban Nagy-Magyarország kb. 30 ezer helységének "népbiológiai" fölmérése volt. Ezen dolgozott a szó szoros értelmében véve éjt nappá téve a montreali Côte St-Luc Road 5235. számú házának alagsori szobájában, ahová sohasem hatolt be a nappali világosság. (Életét autóbaleset következtében folyósított "állami segélyből" tengette, a legnagyobb nélkülözések közepette.)

     Ez az aprólékos statisztika több, vaskos kötetnyi adatot tartalmaz arra vonatkozóan, hogyan változott meg a falvak, városok lakossága az utóbbi 100 esztendő alatt - nemzeti hovatartozásra, vallásra nézve. A számok tükrében kirajzolódik, hol, hogyan, miért fogyatkozott meg a magyarság, kik felelősek ezért a népességcsökkenésért, s kiken lehet majd egy napon "számon kérni" a hiányzó százezreket!

     Az aggasztó kérdés most már csak az, mi lett ezekkel a kartotékokkal, kinek, kiknek a birtokába kerültek? Sürgősen számítógépbe kellene táplálni őket - mielőtt végleg elvesznének számunkra, miként annyi más, sorsformáló dokumentumanyag!

*

     Életének végső szakaszáról keveset tudok. A 80-as évek elején átköltözött a "Foyer Hongrois"-ba (örömmel újságolta, hogy "világos szobája" van!), majd 1989. júliusában Sümegről kaptam tőle lapot: "42 év után újra Magyarországon, de csak pár hétre".

     Ez volt tőle és róla az utolsó hír. Montrealba küldött leveleim visszajöttek "a címzett ismeretlen" bélyegzővel, s hiába érdeklődtem utána, senki sem tudott róla konkrétumot mondani - a végleges hazaköltözés tényén kívül.

     Gyászjelentését is kerülő úton, a montreali Saly Györgytől kaptam meg. Tintával kitöltött, előre gyártott nyomtatvány, amilyen szegény sorsú halottaknak jár:

     "Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Árkay László 1992. február 26-én, életének 71. évében elhunyt. Földi maradványait április hó 2. napján, 11 órakor a csepeli temető ravatalozójából helyeztetjük örök nyugalomra. Emléke szívünkben él".   

 

02/13   

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

 

 

 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

 

www.ungerska.se

 

 

Baranyai-bajai Szerb-Magyar Köztársaság emigránsai

2014. január 22. szerda, 02:13
Írta: adminisztrátor

 

 

 

 

BARANYAI-BAJAI SZERB-MAGYAR KÖZTÁRSASÁG EMIGRÁNSAI

 

 

 

 

VAJDA Gábor: A pécsi emigráció hatása a jugoszláviai magyar irodalomra

= A Hungarológiai Intézet tudományos közleményei, 7(1975)25:159-166.

Interneten itt olvasható: [Teljes szöveg (PDF)

 

PASTYIK László: A pécsi emigráció szerepe a jugoszláviai magyar sajtó első évtizedében

= A Hungarológiai Intézet tudományos közleményei, 7(1975)25:167-172.

Interneten itt olvasható:  [Teljes szöveg (PDF)]

 

 

 

 

 

Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság

 

1921. augusztus 14. – 1921. augusztus 21.

 

(szerbül: Српско-мађарска република Барања-Баја vagy Srpsko-mađarska republika Baranja-Baja) rövid életű bábállam volt, amelyet 1921. augusztus 14-én hoztak létre a Szerb-Horváth-Szlovén Királyság protektorátusaként, a szerb hadsereg által annektált, de a trianoni békeszerződésben nem a délszláv királyságnak ítélt területen.

Bővebben interneten: Baranya–bajai SzerbMagyar Köztársaság - Wikipédia

 

 

 

 

 

 

Kérjük írja meg véleményét, javaslatait!

 

A visszajelzések segítenek az oldal fejlesztésében.

 

 

Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. CLOAKING e-mail címre várjuk észrevételét.

 

 

Köszönjük a látogatást, kérjük nézzen vissza később is!

 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

 

 

www.ungerska.se

 

 

 

 

 

Ki volt Árkay László!

2013. március 30. szombat, 19:12
Írta: Saáry Éva

 

Saáry Éva 

 

 

KI VOLT ÁRKAY LÁSZLÓ?

 

 

 

 

     Sohasem fogalmaztam meg magamnak, de abban az ösztönös meggyőződésben ringatóztam, hogy örökké él. Olyan konok akarat, olyan óriási energia volt benne, hogy ma is hihetetlen, hogy 1992-ben sután-bután búcsút mondott az árnyékvilágnak.

     Saját sírja sincs. Egy csepeli család (Glózerék) kriptájába tették be az urnáját – könyörületből.

     Persze, Ő is azt hitte (mint sokan mások!), hogy csak “rá várnak” Magyarországon, és munkáját értékelni fogják, de valószínűleg kigúnyolták, kinevették.

     Hazai tartózkodásáról alig tudok valamit. Utoljára, 1989. július 12-én, Sümegről írt egy lapot: “Végre itthon - 42 év után... de csak pár hétre.” Aztán megszakadt a kapcsolatunk. Cím híján, azt sem tudtam, merre jár. Később világosodott meg, hogy első ott-tartózkodását egy második, végleges követte, 1990. márciusával kezdődően.

     A gyászjelentést a kanadai Saly György küldte el nekem a következő szöveggel:

     “Árkay 1992. február 26-án, 71 éves korában meghalt. Barátja, Vermes Miklós tavaly októberben meglátogatta. Akkor már volt egy agyvérzése.”

     Glózer Károlyné (Bp.1212. Szent István út 68.) pedig, akinél utolsó hónapjait töltötte, egy 1992. április 23-án kelt levélben így számolt be a történtekről:

 

     "Laci bácsit 1947-ben ismertük meg. Itt volt nálunk káplán. Én akkor 12 éves voltam, és Ő indított Dániába.

    Igen meglepődtünk, amikor 1989 nyarán fölkeresett. Ez volt az első találkozás. Majd 1990. március 28-án este fél tízkor megállt egy taxival a házunk előtt: ‘Itt vagyok!’ Ekkor már fölszabadították a hazatelepüléssel kapcsolatos kötelezettségeket.

     IBUSZ-lakást béreltünk neki Pestszentlőrincen, ahová hetenként mentem takarítani, főtt ételt vinni. Igen jószívű volt, szétosztotta mindenét. Hónap végén tejre se volt pénze, de mindenáron meg akart nősülni. 90 nyarán egy garzonlakást vettünk ki számára Csepelen, a háziasszony azonban nem engedte, hogy a fiatal barátnő odaköltözzék. Újra megindult a keresés, de Ildikót már nem érdekelte a kapcsolat, kereket oldott.

     Ekkor kezdődött a nagy baj! Rosszul lett, és a lakása ajtajában összeesett. Bevittük a kórházba, ahol infúziót kapott. Ezzel sikerült az agyelzáródást annyira lecsökkenteni, hogy noha járása bizonytalanná vált, szellemileg ép maradt.

     1990 augusztusában hazahoztuk mihozzánk. Sajnos, már nem lehetett egyedül hagyni. Mindenki elmaradt tőle, csak én gondoskodtam róla, én ápoltam. Tizenöt nyugodt hónapja volt nálunk, a család körében. Az unokáimat nagyon szerette.

     1991. novemberében azonban ismét rosszul lett, de cukorbaja és az érelzáródások következtében, már nem tudtak rajta segíteni. A kórházban halt meg.

     Elhamvasztattuk, és az urnát nagyanyám csepeli sírjában helyeztük el.

     Laci bácsi semmit sem hozott magával a pipere dolgain és néhány ruháján kívül. Könyveiről, iratairól csupán annyit mondott, hogy azokat Torontóban élő, Králik György nevű unokaöccsére hagyta, aki elkísérte őt Londonig. Többet azonban nem törődött a dolgaival, teljesen közömbös lett.

    1991 novemberében, amikor rosszul lett, Kincses István, egykori évfolyamtársa, felvette a kapcsolatot a püspök atyával, aki engedélyt adott rá, hogy plébánosunk feloldozza, utolsó kenetet adjon neki, gyónhasson, áldozhasson. Látszott rajta, hogy nagyon megkönnyebbült. Ez tette lehetővé azt is, hogy szép, egyházi temetést rendezzünk neki.

Találtam a hagyatékában néhány, Király Magdának, a montréáli Magyar Otthon gondnokának 1990. júliusában írt levelet, otthagyott ingóságaival kapcsolatban, de tartalmukra nem emlékszem.”

*

     Ki volt valójában Árkay László? Föl kell tennünk a kérdést, amíg beszélhetnek róla azok, akik személyesen ismerték, noha nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket a látszatok. Le kell hántanunk emlékéről emberi gyarlóságainak burkát, hogy megtaláljuk a lényeget: a lángoló hazaszeretet és a rendkívüli szellemi képességeket.

     Mert Árkay László zseni volt - a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Nem szebb, nem jobb, talán nem is okosabb, műveltebb a többieknél, de más. Saját törvényei szerint élve, nem tudott beleilleszkedni az őt körülvevő világba, nem értette meg az átlagemberek gondolkozását.

     Én 1947-ben, midőn az Actio Catholica által szervezett tanulmányúton, 17 évesen Belgiumban voltam, a hivatását nagyon komolyan vevő fiatal papot ismertem meg. Túl magasra tette maga számára a mércét, s ezért kellett (törvényszerűen!) elbuknia, amiben a történelem-adta magára maradás is szerepet játszott.

     Kilépve a papságból, volt bányamunkás, mérnök, computer-szakember (mi nem?). Megnősült, elvált (egy zsenivel nem lehet huzamosabban együtt élni!). Megjárta a pokol öszes bugyrait.

     Sokáig nem hallottam róla semmit. 1976-ban jelent meg újra az életemben, amidőn már a montreali, nappal is sötét, 5235. Chemin de la côte St-Luc alagsori lakásának magányában, egy autószerencsétlenség következtében folyósított rokkantsegélyből tengődve, vetette papírra a magyarság szempontjából megdöbbentő, új felfedezéseket rejtő dolgozatait, készítette egyedülálló, vetítettképes előadásait: Ősi magyar népzenénk”, “Computer korszak”, “Történelmi emlékhangverseny”, “A magyarságtudományról” stb. (Ezeknek az előadásoknak a hangfelvételei a  PIM archívumában vannak.) Kár, hogy az írott szövegek nagy része szétszóródott, a diapozitívek pedig Isten tudja, hol kallódnak. (Idegesen, kapkodva próbált “átmenteni” mindent “egy jobb korba”, amely talán sohasem fog elérkezni.)

     Őrzöm egy láda kéziratát, egy csomó kazettáját, a leveleiről nem is beszélve. Ezek földolgozása azonban több ember életre szóló fáradozását igényelné. Azt sem tudom, hol és miképpen lehetne az eredményeket közzétenni!

     Legnagyobb horderejű munkája “népbiológiai” kartotékgyűjteménye.

     Benes példáját követve, aki egy Newyork-i hónapos szobában bogarászta össze azokat a bizonyítékokat, melyek a trianoni cseh győzelmet elősegítették, Árkay Nagy-Magyarország több mint 30. 000 településének adatait regisztrálta, méghozzá az 1850-1970 között megjelent lexikonok közléseit fölhasználva. Ennek a kimutatásnak az alapján faluról falura, tanyáról tanyára figyelemmel tudjuk kísérni, hogyan alakult több mint 100 esztendő leforgása alatt az egyes helységek lakosságának a létszáma, nemzeti és vallási összetétele.

     Ezekből az adatokból rengeteg következtetést lehet levonni a népirtásokra (Délvidék!), kivándorlásokra, betelepítésekre vonatkozóan. Meg lehet határozni, hogy “normális” körülmények között hol, mennyi magyarnak kellene lennie, és ha nincs, kik felelősek érte.

     Kérdés, hogy Árkay értelmezte-e valamilyen írott formában mindazt, amit a több mint 10. 000 kartoték alapján felfedezett? Félek, erre már nem jutott ideje. Csupán az én birtokomban maradt hangszalagon számol be töredékesen róla.

     Kutatásai eredményét egy jövő magyar nemzedék kezébe akarta adni, mely -”egy velünk rokonszenvező nagyhatalom” szárnyai alatt létrejövő tárgyalások asztalánál hivatkozhatna rá, érvelhetne vele.

     Ki tudja, mi lett a kartotékokkal? Léteznek-e még valahol, vagy a szemétbe kerültek? A felelet várat magára!    

 

02/13    

 

Utóirat: A nálam lévő dokumentumok nagy részét a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adtam.

 

 

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

 

 

 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

 

www.ungerska.se

 

 

 

 

Északi Magyar Archívum. Felelős szerkesztő: Szöllősi Antal.
Copyright © 2011 Szöllősi Antal, Ungerska arkivet (Északi Magyar Archívum).
All Rights Reserved.