A magyar-kinai kapcsolatok múltja

• E-mail

Salát Gergely

Budapesttől Pekingig, a magyar-kinai kapcsolatok múltja  

A magyarokban mindig is élt a keleti eredet tudata, így Ázsiára nem csupán távoli, egzotikus vidékként, hanem afféle őshazaként tekintettünk. Az első magyar, aki bizonyítottan eljutott Kínába, egy Magyarországi Gergely nevű szerzetes volt, aki 1341-ben egy pápai követség tagjaként Khanbalikban – vagyis Pekingben – magával a kínai császárral is találkozott, majd 1346-ban visszatért Európába. Nem sokkal utána egy budai pálos vagy domonkos rendi barát, Boldog Eskandeli (vagy Eskandélyi) Máté járt Kína belsejében, aki ott is halt vértanúhalált 1399 körül – legendáriuma szerint ő volt az első kínai vértanú. Az ezt követő századokban, mivel a Török Birodalom lezárta a Távol-Keletre vezető utakat, a kapcsolat hosszú időre megszakadt. A következő ismert utazó a jezsuita Gruber János, II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem udvari káplánja volt: ő 1658-ban szállt partra Makaóban, és Pekingben is tevékenykedett néhány évig. Hazatérése után a nagyszombati egyetemen tartott előadásokat Belső-Ázsiáról. Ismert magyar hittérítő volt még jóval később a lazarista Erdélyi Ignác, aki 1861-től 1885-os haláláig Kínában működött.

Kalandorok, tudósok

A 18. századtól már világi utazók is megfordultak Kínában. A szabólegényből lett vándor, Jelky András (1738–1783) – több hihetetlen megpróbáltatást túlélve – elvetődött Makaóba és Kantonba is, ahol egy időre holland szolgálatba állt. Benyovszky Móricz (1741–1786), a század egyik leghíresebb kalandora pedig, miután egy lopott hajóval megszökött a kamcsatkai orosz hadifogolytáborból, Taiwanon töltött néhány hetet, mielőtt továbbutazván Madagaszkár „királya” lett.

A következő évszázadban Magyarországról már nemcsak hittérítők vagy kalandorok, hanem tudós utazók is eljutottak Kínába. Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) azért indult el Nagyenyedről a mesés Keletre, hogy felkutassa a magyarok őshazáját. Hosszas vándorlás után egészen Tibetig jutott, ahol az 1820-as években hosszú időt töltött különböző kolostorokban. Bár a magyarok őseinek nyomát nem találta meg, tibeti szótárával, nyelvtanával és egyéb munkáival a tibetológia tudományának világszerte tisztelt megalapítója lett. Andrássy Manó (1821–1891) gróf a szabadságharc leverése után emigránsként bejárta Délkelet-Ázsiát, s 1949-ben érintette Hongkongot, Makaót és Kantont is. Kínai és indiai utazásairól készült rajzait díszes kötetben jelentette meg, amelynek alapján beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé.

Szintén a tudós utazók sorát gyarapította Xántus János (1825–1894) természetkutató, etnográfus, aki a szabadságharc után Amerikába emigrált, majd természettudományi gyűjteményével hazatérve megalapította a pesti Állatkertet és megalapozta a későbbi Néprajzi Múzeumot. Tagja lett az 1868-ban indult osztrák-magyar délkelet-ázsiai expedíciónak, amellyel többek között Kínába is eljutott, s az út során gazdag anyagot gyűjtött. Miután az expedíció vezetőivel összekülönbözött azon, hogy a gyűjtött anyag a bécsi vagy a pesti múzeumba kerüljön-e, különvált társaitól, s egyedül folytatta útját.

A Monarchia és Kína

A közös osztrák–magyar lobogó alatt indított expedíció, amellyel Xántus is utazott, az első alkalmat jelentette a kiegyezés után, hogy Magyarország megjelent a nemzetközi porondon (a költségek egyharmadát Magyarország fedezte). Az első szerződést a Monarchia és Kína között ez a küldöttség kötötte: 1869. szeptember 2-án Pekingben kereskedelmi és hajózási egyezményt írtak alá, amely 1917-ig maradt érvényben. Ezután közvetlenül a Monarchia főkonzulátust nyitott Shanghaiban, majd jóval később, 1897-ben a pekingi követség is megnyílt. Kína csak 1902-ben küldte el első diplomáciai képviselőjét Bécsbe, addig a pétervári kínai követ látta el ezt a funkciót.

A korszak legjelentősebb magyar expedícióját Széchenyi Béla gróf (1837–1908) – a „legnagyobb magyar” fia – vezette: 1877–80 közötti, 29 hónapos útján három társával – a világhírű földrajztudóssal, Lóczy Lajossal, Gustav Kreitner osztrák térképésszel és Bálint Gábor nyelvésszel – bejárta Kína nagy részét, illetve több kelet- és délkelet-ázsiai területet. Kínában feltérképezték a Jangce deltavidékét, Gansu, Qinghai és Yunnan tartományt, s eredményeikről három vaskos kötetben számoltak be. Az általuk gyűjtött tudományos anyag, kőzet- és kövületminták feldolgozását kéttucatnyi tudós végezte el, Kínáról szóló földrajzi leírásaik pedig évtizedekig alapvető jelentőségűnek számítottak. Széchenyi útjának annyi politikai vonatkozása volt, hogy fogadta őt Li Hongzhang, a kor egyik legbefolyásosabb kínai politikusa, aki Oroszország és a Monarchia kapcsolatairól érdeklődött tőle. Széchenyi – a korban meglehetősen egyedülálló módon – felemelte szavát a gyarmatosítás barbár módszerei ellen. „Látván e pusztítást – írja a nyugatiak által lerombolt Yuanmingyuan palota romjain – szégyenpir boritá el arczomat, és resteltem európai voltomat a khinai előtt, kinek mi beszélünk culturáról.”

Stein Aurél

Lóczy Lajos számolt be először nyugaton az ősi Selyemút mentén fekvő Dunhuang buddhista barlangtemplomairól. Az ő 1902-es hamburgi előadása alapján indult Dunhuangba Stein Aurél (1862–1943), a magyar származású, de brit állampolgárságú felfedező, aki ekkor már évek óta Belső-Ázsia eltűnt civilizációi után kutatott. Stein végül 1907-ben jutott el Dunhuangba, amelyből ekkorra – bár valaha virágzó kereskedelmi és vallási központ volt – már csak romos, csaknem teljesen elhagyatott oázisvároska maradt Kína és a belső-ázsiai sivatagok peremén. A város melletti homokkő falba vájt Ezer Buddha barlangtemplomok mintegy ötszáz celláját színes falfestmények, domborművek, szobrok díszítették, amelyek rendkívül gazdag képet adtak a középkori kínai és belső-ázsiai buddhista művészetről. Az igazi kincsek azonban egy titkos, befalazott üregben rejtőztek: az egyik barlangtemplomból nyíló apró helyiségbe egy évezrede több ezer Kr. u. 500–1000 között keletkezett kéziratot, képet, könyvet rejtettek. A rejtekhelyet nem sokkal Stein érkezése előtt fedezte fel a kiürült barlangtemplom őrzője, egy Wang nevű szerzetes, aki a kéziratok eladogatásával igyekezett pénzt szerezni a kolostor felújítására. Steinnek végül sikerült huszonnégy láda irattekercset, illetve öt láda képet és hímzést megszereznie Wangtól, s ezeket Londonba szállíttatta. Stein nyomán más külföldi tudósok is Dunhuangba utaztak tekercsekért, így a felbecsülhetetlen kincsegyüttes szétszóródott a világ különböző múzeumai, gyűjteményei között. Ma a tudósok egy nemzetközi projekt keretében az interneten igyekeznek „összerakni” a teljes dunhuangi kollekciót, hogy az egymástól elválasztott, sőt sokszor egyszerűen több darabra tépett iratok legalább virtuálisan egyesülhessenek.

Érdemes megemlítenünk még Zichy Jenő 1898-as kínai expedícióját: a magyar gróf viszontagságos szárazföldi úton jutott el 1898 szeptemberében Pekingbe, azzal a céllal, hogy a pekingi császári levéltárban felkutassa azokat az állítólagos Árpád-kori okleveleket, amelyeket Batu kán rabolt el Magyarországról. Pekingben azonban éppen ekkor zajlott a „száznapos reform” végét jelentő puccs, így Zichy nem jutott be a levéltárba; később persze az is kiderült, hogy ott nincsenek magyar anyagok.

Az első kínaiak Magyarországon

1900-ban az Osztrák–Magyar Monarchia részt vett a bokszerfelkelés leverésében, s a dicstelen akció nyomán jelenléte erősödött Kínában. Koncessziós területet szerzett Tianjin városában, s konzulátust is nyitott itt és a shandongi Zhifuban. A kapcsolat azonban nem volt teljesen egyoldalú. Mint említettük, 1902-ben Kína képviseletet létesített Bécsben. 1906-ban egy mandzsu herceg vezetésével magas rangú kínai delegáció látogatott a Monarchiába, ahol egyebek mellett megtekintették Weiss Manfréd csepeli tölténygyárát; 1910-ben egy másik herceg tanulmányozta a magyar hadiipari üzemeket. 1912–1916 között a két ország hét kölcsönszerződést is kötött. A hivatalos küldöttségek mellett érdemes még megemlíteni egy híres kínai személyiséget, aki Magyarországra látogatott: Kang Youwei (1858–1927), a száznapos reform vezetője 1904-ben nyugati körútja során hozzánk is eljutott, s verset is írt a magyarokról: „Fehér a bőrszín, piros az orca – / megismerszik mégis a fajta: / szívből köszönt, kezemet rázza / a magyarok kicsinye-nagyja. / Magyarországon ritka vándor, / soha nem látott, hona távol / – első vagyok, ki erre járok / a messzi kínai hazából.” (Galla Endre fordítása.)

A két világháború között

1917. agusztus 14-én Kína hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, ezzel a diplomáciai kapcsolat hosszú időre megszakadt, a korábbi szerződések érvényüket vesztették. A két világháború között az érintkezés csaknem teljesen megszűnt, békeszerződést is csak 1926-ban kötöttünk. Magyarország kínai képviseletét Hollandia látta el. Magyarok természetesen továbbra is éltek Kínában: például hazatérőben sok oroszországi hadifogságba esett magyar hadifogoly állt meg– vagy telepedett meg végleg – Shanghaiban, s később magyar zsidók is menekültek ide. A korszak híres személyisége volt a besztercebányai születésű Hugyecz (vagy Hudec) László (1893–1958) építész. Ő 1920-ban került Shanghaiba, ahol 1925-ben saját céget alapított, s összesen 65 épületet tervezett a nemzetközi metropoliszban. Épületei – például a híres Park Hotel – jelentősen hozzájárultak Shanghai arculatának kialakulásához.

A 20. század első felére a nagy felfedezések kora véget ért. Az utolsó utazó tudós Ligeti Lajos volt, aki 1928-tól három évet töltött Belső-Mongóliában a klasszikus mongol írások tanulmányozásával és nyelvészeti kutatásokkal. Ebben az időben Magyarországról már elsősorban műgyűjtők utaztak Kínába, akik közül sokan a kínai műtárgyak nemzetközi hírű szakértőivé váltak. Ők már nem klasszikus felfedezők, titokzatos területek ismeretlen veszélyeivel megküzdő kalandorok voltak, hanem műértő és művészetkedvelő üzletemberek. Hopp Ferenc (1833–1919) például pesti optikusként tett szert nagy vagyonra, s többször is Kínába utazván értékes műkincseket szerzett, amelyeket villájával együtt halálakor a magyar államra hagyott – ezek lettek az alapjai a róla elnevezett Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumnak. Hopp művészeti tanácsadója, majd múzeumának első igazgatója Felvinczi Takács Zoltán volt (1880–1964), aki haláláig gyarapította, rendszerezte és kutatta a Magyarországra került távol-keleti műkincseket.

Az 1920–40-es években sok magyar hittérítő is tevékenykedett Kínában: missziót tartott fenn itt a jezsuita és a ferences rend, továbbá a kalocsai iskolanővérek. Ők 1949 után elhagyták az országot.

Új korszak

Teljesen új korszakot hoztak a magyar–kínai kapcsolatokban a második világháborút követő események. Kínában a polgárháborúban (1946–1949) győzedelmeskedtek a kommunisták, míg Magyarország a szovjet befolyási övezetbe került, s „népi demokrácia” lett. Így a két ország az új világrendben ugyanabba a blokkba került, ami a viszony új alapokra helyezésével és gyors fejlődésével járt. 1949. október 4-én, szinte rögtön annak október 1-jei kikiáltása után Magyarország elismerte a Kínai Népköztársaságot, s az október 6-án megérkező gyors kínai válasszal a két ország felvette a diplomáciai kapcsolatot. A magyar követ, Safrankó Emánuel 1950. február 15-én, a budapesti kínai követ, Huang Zhen pedig 1950. augusztus 4-én nyújtotta át megbízói levelét. Megindult a kapcsolatok szerződéses alapjainak lerakása: ezek lettek az első egyenjogúságon alapuló egyezmények a két ország között. A következő években árucsere-forgalmi, kulturális együttműködési, távközlési, növényvédelmi stb. szerződések sora köttetett. A folyamat betetőzéseként 1959. május 6-án írták alá Pekingben a magyar–kínai barátsági és együttműködési szerződést.

Az 1950-es évek elején nemcsak a politikai és gazdasági együttműködés indult meg, hanem a kulturális, oktatási és tudományos csere is. A magyar ösztöndíjas diákok első csoportja 1950 őszétől tanult Pekingben, s a következő években további hallgatók is érkeztek egyetemi képzésre. Így került ki Kínába többek között Galla Endre, Mészáros Vilma, Józsa Sándor, Pajor Géza, Miklós Pál, Tálas Barna, Polonyi Péter, Kalmár Éva – ők lettek azok, akik lényegében megteremtették és felvirágoztatták a hazai sinológiát (néhány itthon képzett remek szakember, például Tőkei Ferenc és Csongor Barnabás mellett). És ők fordították le a klasszikus és modern kínai irodalom remekműveit magyarra. Ugyanekkor a kínaiak is küldtek hozzánk diákokat, akik Magyarország kínai megismertetéséhez járultak hozzá.

Az 1950-es évek első fele alapvetően az ismerkedés időszaka volt, a kapcsolatok egy ideig – bár gyorsan bővültek – nem voltak túl intenzívek. Kína érdeklődése Magyarország iránt az 1956-os forradalom idején növekedett meg, hiszen a magyar események fontos tanulságokkal szolgáltak a kínai vezetés számára is. A forradalom után Kína gazdasági és politikai támogatása fontos szerepet játszott a Kádár-kormány konszolidációjában. A kiemelt figyelmet bizonyítja, hogy 1957 januárjában Zhou Enlai miniszterelnök Budapestre látogatott, ugyanezen év szeptember–októberében pedig Kádár János utazott Kínába. A kapcsolatok csúcspontját az jelentette, amikor 1959 április–májusában Münnich Ferenc miniszterelnök Kínában aláírta a már említett barátsági egyezményt, s ugyanebben az évben Dobi István államelnök részt vett a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 10. évfordulóján rendezett pekingi ünnepségen.

A stagnálás időszaka

Hamarosan azonban a nemzetközi politikában a Szovjetunió és Kína elhidegültek egymástól, s mivel Magyarország egyértelműen a szovjet érdekszférába tartozott, a magyar–kínai kapcsolatok is stagnáltak, majd megromlottak. A mélypont a kulturális forradalom (1966–1976) első éveire esett, amikor Kína három évig nagykövetet sem nevezett ki Budapestre (a magyar nagykövet ez idő alatt is végig Pekingben maradt). 1970-től a helyzet némileg javult, a kapcsolatok – alacsonyabb szinten – újjáéledtek.

A magyar–kínai érintkezés a kínai „reform és nyitás” kezdetét jelentő 1978-as pártplénum után vett új lendületet. A Deng Xiaoping nevével fémjelzett új vezetés nagy érdeklődéssel tekintett a magyarországi reformokra, s számos kínai reformpolitikus, közgazdász, szakértő jött hazánkba, hogy tanulmányozza az itteni intézkedéseket. 1984-től megindult a kapcsolatok új szerződéses alapokra helyezése: gazdasági, kereskedelmi, műszaki-tudományos megállapodást, kutatási, egészségügyi, rádiós-televíziós, turisztikai stb. egyezményeket kötöttünk. 1987-ben Zhao Ziyang kínai pártfőtitkár Magyarországra, Kádár János magyar pártfőtitkár Kínába látogatott. 1988 decemberében Várkonyi Péter külügyminiszter Kínában megállapodást írt alá a vízumkényszer eltörléséről (ezt 1992-ben vonták vissza), és megnyitotta Magyarország shanghai-i főkonzulátusát (ez pedig csak 1990-ig működött).

A rendszerváltás után

A magyar rendszerváltás utáni években – bár az ideológiai azonosság megszűnt – a kapcsolatok továbbra is kiegyensúlyozottak voltak, de intenzitásuk nem növekedett. Magyarországot lekötötték saját problémái, s fő prioritásnak az európai–atlanti integrációt tekintette, ráadásul a magyar vezetők sokáig nem ismerték fel Kína jelentőségét. Ennek ellenére a magas szintű kapcsolattartás továbbra is folytatódott, 1994-ben Göncz Árpád köztársasági elnök látogatott Kínába, 1995-ben Jiang Zemin államelnök-pártfőtitkár érkezett hozzánk, miniszteri szinten és az alatt pedig rendszeresek volt a megbeszélések.

Új szakasz 2003-tól kezdődött, amikor a magyar kormány a kínai kapcsolatok fejlesztését prioritásnak nyilvánította. Azóta magyar miniszterelnök háromszor járt Kínában, míg 2004-ben Hu Jintao államelnök-pártfőtitkár volt Magyarország vendége. Újra megnyílt a shanghai-i magyar konzulátus, közvetlen repülőjárat indult Peking és Budapest között, Budapesten megnyílt a Magyar–Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, s magyar részről a kínai kapcsolatokat külön miniszterelnöki megbízott felügyeli. 2009-ben a Budapesti Nemzetközi Vásár díszvendége Kína volt. A gazdasági együttműködés is ütemesen bővül. Magyarországnak ma Kína a tizedik legfontosabb export-import partnere, de az Európán kívüli világból Kína az első. Közép-Kelet-Európában pedig Magyarország Kína második legfontosabb partnere.

A kulturális kapcsolatok is új virágkorukat élik: 2006-ban megnyílt Budapesten az ELTE Konfuciusz Intézet, 2007–2008-ban magyar évadot rendeztek Kína több városában, 2008-ban a Budapesti Könyvfesztiválnak Kína volt a díszvendége. Egyre több kínai ösztöndíj-lehetőség nyílik a magyar diákok előtt, s egyre több kínai diák érkezik Magyarországra. Mindez mindkét ország érdekét szolgálja, s remélhetőleg a kapcsolatok fejlődése a jövőben is folytatódik.

A cikk megjelent a Konfuciusz Krónika 2009/2. számában