Északon, Vardön

• E-mail

Északon, Vardőn

 Egy békéscsabai orvos tudósaink nyomában

Nem mindennapi utazás volt az 210 éve. Két magyar csillagász delizsánszon, tengerjáró bárkán, címeres, királyi hintó puha párnáin, lélekrázó, kétkerekű cariolokban jutott el Európa egyik északi szögletébe, a norvég Vardő szigetére. Hell Miksa, a bécsi obszervatórium vezetője és szerény famulusa, Sajnovics János királyi kérésre, császárnői biztatásra indultak útnak – Esthajnalcsillagot nézni. A megbízó, VII. Keresztély, az elborult elméjű dán király mit sem tudott bolygókról. Nap–Föld távolságról; asztronómiáról, matézisről, geográfiáról. Mégis mélyen a zsebébe nyúlt, sok-sok birodalmi tallérral alapozván meg a nevezetes utazást.

A Vénusz Nap előtti elvonulását megfigyelni különlegesen nehéz és kalandos vállalkozásnak számított. A XVIII. századi abszolutisztikus európai udvarokban a legnagyobb szégyen lett volna, ha királyi pénz és akarat nem segíti a készülő tudományos világszenzációt, a Vénusz-átvonulás észlelését. Tudosók várható dicsőségéből részt kértek az urakodók is.  

Ezért törte testét szárazföldön és tengeren 168 napig a két magyar, s töltött további nyolc hónapot a parányi szigeten. Néhány balsors súlytotta katona (itt állomásozván), prémkereskedő, lapp halász és dán korona Szahalinjára – Vardő – száműzött egykori kegyenc között. Igazán jó munkát végeztek. Nemcsak a kozmikus jelenség megfigyelése sikerült tökéletesen. Sajnovics megismerkedett a környékbeli lappok nyelvével, s elsőnek bizonyította be tudományos alapossággal, hogy a magyar nyelv nem társtalan, gyökértelen; rokonait északon (és keleten) kell keresnünk.

Lapp-finn rokonság ... Dehogy tetszett e „halzsíros atyafiság” a szittya, héber, hun ősökre kacsingató honfitársaknak (s a sumér délibábra fogadkozó utódoknak).  A sértett nemzeti (gyaníthatóan: inkább szakmai) hiúságból kemény ellenállás, majd kiátkozás lett. S bár a nyelvész-csillagászt azóta rehabilitálták a tudomány, valahogy mégsem illett róla sokat beszélni. Néhány akadémikuson, jó emlékezetű magyartanáron kivül ma sem tudja senki, hogy ki s mi a régi utas.

Egy békéscsabai orvos, dr. Bereczky Zsolt két évszázad múltán újra végigkocsizott tudós elődeink egykori útján. Egy volt az északra kiránduló magyar autós turisták közül. Az utazás örömén kívül azonban más szándék is vezette: a rég elkorhadt kocsikerekek nyomát leste, s a 200 éve Vardőn fennállott egyszerű deszkatákolmány – a csillagda – helyét kereste.

E vállalkozás több puszta turisztikai érdekességnél. Megbízható forrásokból kaptunk hírt arról: a két magyar tartózkodásának helyét ma emléktábla őrzi Vardőn, s a szigetlakók ismerik a régi csillagles történtét és tudnak a nyelvrokonság fölfedezéséről is. (Herman Ottó a múlt század végén még az ellenkezőjéről tudósított.)

Kontinensünk talán legészakibb lakott pontján magyar tudósok emlékére állított táblát rohamoz a szél. Vajon itthon tudunk-e róluk eleget?

CSUPOR TIBOR

Megjelent: ÚJ TÜKÖR (Budapest), 16(1979. november 11.):45, p. 35.

Északon, Vardőn

(1979. 45. szám)

Meghatódva nézem a Hell Miksa vardői kutatásának az emlékét őrző és idéző emléktáblát az Új Tükörben.

Igazuk van, „valahogy mégsem illett róla (Hellről) sokat beszélni.” A cikk megállapításait cssak nyomatékul ismétlem. Kiszámította a Vénusz Nap előtti elvonulásának megfigyeléséből a Föld–Nap távolságot, ő ezt az értéket kapta: 151,2 millió km. Kétszáz éve ez kitűnő eredmény volt.

Hell és Sajnovics közös erőfeszítése vezetett a finnugor nyelvrokonság felderítésére. Sajnovics írásba is adta, hogy az elismerés elsősorban Hell Miksát illete. Munkásságuk jutalmául mindketten a Dán Királyi Akadémia tagjaivá lettek.

Hell a csillagászati kutatásai mellett más irányú tanulmányozásra is időt szakított. Tudomása volt arról, hogy a Skandináv-félsziget emelkedőben van. Hogy erről a tényről az utódok, a tudományos érdeklődők adatszerű, biztos tudomást szerezzenek, a következőt hajtotta végre. Égetett téglából két oszlopot emeltetett, építetett be a tenger akkori középszintjéhez, a parton. Ennek tényéről a vardői ev. anyakönyvbe a következő hiteles bejegyzést tette:

„Mivel, hogy a tengernek észak felé való hátrálása, ennek révén a szigetnek és a földrésznek folyamatos nagyobbodása itt, Wardeoeben nagyon szembeötlő és világosan megfigyelhető, engem a természetben, valamint a dán királyi államban folyó e nevezetes jelenség arra bírt, hogy égetett téglából két oszlopot emeltessek, az egyiket délnek, a másokat északnak állítva. Mindkét oszlop tövéhez, mégpedig a tenger felé néző oldalon, egy-egy vasat rakattam szilárdan, mely vasak fontosabb jelzői annak a hátrálásnak, melyet a tenger 1768 október óta, amikor a legmagasabban állott, végzett. A két oszlopnak egymástól való távolsága a középonttól, délről észak felé, vagy északról dél felé158 bécsi láb, annyi, mint 79 dán sing. Mindenik 1 és háromnegyed dán singnyi magas, és fél dán singnyi vastag. A két oszlop között futó egyenes vonal az obszervatórium hosszú oldalával talál. Másképpen kifejezve: ha a dél felőli oszlopra egy földmérő szerszámot helyezünk, s ezt a dél-vonalra állítjuk, akkor az északi oszlop a dél-vonaltól keletre 13 fok és 08 persnyire tér el. Vagy ami ugyanaz, ha a szerszámot az észak felőli oldalra helyezzük, akkor a dél felőli oszlop nyugatnak ugyancsak 13 fok 08 percnyire tér el.

Wardoe, 1769. június 22.     

Maximilian Hell s. k.

Herman Ottó, aki 1888-ban felkereste a szigetet, sem az obszervatóriumot, sem a tengerparti jelzést nem találta. Alapos kutatással fel lehetne a nyomait deríteni. Ezzel még adósai vagyunk mind Hell Miksának, min a nemzetközi geofizika tudományának. Valakinek a kutatásra áldozni kellene...

Dr. Zétényi Endre, Eger

Megjelent: ÚJ TÜKÖR (Budapest), 16(1979. december 9.):49, p. 45.