MAGYAROK

1243325
Ma
Tegnap
A héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
877
891
5741
1233623
15914
20944
1243325

Te IP-címed: 54.162.107.122
2017-09-24 19:27

Aki szívet még nem cserélt [Molnár Gergely, Kristianstad]

2012. február 09. csütörtök, 20:45

 

 

Aki szívet még nem cserélt
 

-- beszélgetés egy svédországi magyarral –

 

 

Sehol senki nem emlegette, nemrégiben Fehéregyházán, a költő ünnepén, a svédországi magyarok is képviseltették magukat. Nem is az a kérdés, hogy miért: lehet, voltak fontosabbak. Pedig aki ilyen messziről érkezett annak neve ismerős. Nemcsak a kíváncsiskodónak, hanem azoknak föltétlenül, akik emlékeznek arra, hogy miről írtak az újságok Marosvásárhely fekete márciusa után. Molnár Gergely akkor megjegyzett ember volt, szemet vetettek rá azok, akik mindenáron büntetni akarták a magyart. Hivatták, kesergették, de ő nem hagyta magát. Maradásra biztatott mindenkit, akit szemérmetlenül megvádoltak. Akor még hitte, igazság csak egy van, amit immár a hatalom nem forgathat ki kénye-kedvére...

- Lehet a kérdező túl nagy jelentőséget tulajdonít neki, de meglepetését nem titkolhatja. Hát mégis elment?

- Gyáva lettem volna, ha maradok. Ha hagyom magam, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak. Nézze, engem a munkahelyemen akartak ellehetetleníteni. Onnan küldözgették a listákat a rendőrségre. Hogy kit kell megszorongatni. Söpörték akkor a magyarokat az IMATEX-ből és nem csak onnan, csak erről még félnek az emberek beszélni: szabadulni akartak azoktól, akik tizenkilencedikén háromnapos sztrájkot hirdettek. Az igaz, hogy kivittük a magyart az utcára, hogy megvédjük magunkat, tudom, aznap dulakodás történt a gyárkapunál. Megállítottak volna minket, de tehetetlenek voltak. És miuttán elcsendesedett minden, a bosszújuktól nem szabadulhattunk, a megtorlástól.

- Beidézték a rendőrségre hamarosan.

- Ötünket hívtak, de csak én jelentkeztem egyedül. A többiek felültek az esti gyorsra és irány a nagyvilág. Ez persze kitervelt dolog volt, csapda, hogy húzzuk el a csíkot. Hiszen azok voltak meglepődve, akik hívtak. Ahányszor megjelentem, mindig megijesztettek. Egy darabig nem volt kit. Makacs voltam még azért is, nem akartam eltakarodni.

- Egyáltalán biztatta valaki?

- Azt nem mondhatom, hogy az RMDSZ minket magunkra hagyott. Sokan kiálltak mellettünk, ott, ahol kellett; tanácsokat is kaptunk, de a tehetetlenség legalább akkora volt, mint a segítőszándék. Rosszul is esett, amikor arról beszéltek, hogy abból lehet baj, ha olyasmit tettünk, amire megbízást nem kaptunk. Mert akkor a felelősséget mi magunk kell vállaljuk. De hát nekem felelősségem csak annyiban volt, mint minden magyarnak. És mégis bizonyítani akarták, hogy több is van... Azokról a napokról sokan sokat írtak az újságban, könyvben, csak arról szól ritkán a krónika, ami utána következett. Pedig a történelmi teljességhez hozzátartozna az is, ha egyszer kiderülne, hány magyarnak mutattak kaput akkoriban a gyárakban. Én egyet tudok, mi kilencvenes menekültek Svédországban meg Dániában vagyunk vagy kétszázan.

- Talán pontosítsunk: mi elől menekült?

- Egyre pocsékabbul éreztem magam. Négy gyermekem volt, nagy családom, gondolom, érthető, hogy jobban féltem a kudarctól, hogy az utcára kerülhetek. A gyárban raktárfőnök voltam, abban nem kételkedtem, megrendezhetnek nekem akkora hiányt, hogy abból koldulok, amíg élek. Mondták is a rendőrségen, tudomásuk van arról, hogy amíg a "jogaimat kerestem a főtéren" eltűnt ez-az, amiből baj lehet. Ez már fenyegetés volt. Biztos voltam benne, nem hiányozhat semmi. Még nem. De, ha kivetették rám a hálójukat és felbíztatják valamelyik üzemi szarkát... Ahányszor végiggondoltam nem volt nyugodt nappalom, éjszakám. Csak az bántott, azok erősebbek, s nem én. Viszont erről hiába panaszkodtam volna bárkinek is. Még azt mondták volna, rémeket látok. Inkább csomagoltam. Nem akartam messzire menni, csak a szomszédba, gondoltam, rendbe tesszük magunkat lelkileg, aztán majd meglátjuk.

- És kikötött Svédországban.

- Hívtak a rokonok, legalább volt kihez menjünk. Volt kapaszkodó. Csak éppen arra nem gondoltunk, milyen nehéz lesz letelepedni. A svédek sokat hisznek a kelet-európai változásokról, úgyhogy a politikai menedékjogra kár is hivatkozni. Kilenc hónapig vándoroltunk városról városra, hosszabbítgattuk a tartózkodást, ahogyan lehetett. Persze magyarázhattam, hogy miféle üldözött vagyok én, az nem volt elég, láthatták a hiteles rendőrségi idézőket, mégis valami más volt a perdöntő. Akkoriban értesült a világ a márciusi eseményeket kivizsgáló bizottság jelentéséről, amelyben bizony a magyarok nyakába varrnak sok mindent. Én név szerint szerepelek benne, mint holmi főkolompos. Hát evvel volt szerencsém. Mert a svédek sem most jöttek le a falvédőről, tudják ők nagyon jól milyen szerep jutott akkor egy kisebbséginek.

- Itt az alkalom, tisztázzuk végre, huszadikán éjszaka mi lehetett a bűne?

- Csak annyi, hogy ha megütöttek visszaütöttem, különben többedmagammal fehérkarszalagosan inkább rendet teremtettünk volna a nagy rendetlenségben, még a Vatra irodáját is védtük a tömeg haragjától, amíg tudtuk. Ott voltam, ahol a sebesülteket bekötözték és feljegyzéseket készítettek, ki honnan és miért jött Marosvásárhelyre verekedni.

- Az összeírt adatok sorsáról, a videofelvételekről akkor tudnia kell.

- Fogalmam nincs, kinek a birtokában lehetnek. Nekem csak az a gyanús, hogy minderről olyan ritkán beszélnek, akik tehetnék, mintha módszeresen felejtenénk...

- Svédország messze van, miféle magyarok élnek ott?

- Háború után bevándorolt magyarok, ötvenhatosok, hetvenesek, kilencvenesek. Aszerint ki mikor érkezett. Csak Kristianstadt körzetében, ahol élek ezer magyarról tudunk, ebből 230 fizető tagja egyesületünknek, azért nem több, mert az emberekben még él az előítélet, hogy otthon maradt rokonaikra visszaüt, ha ők magyarkodnak. Vér vízzé azért nem válik, rendezvényeinkre rendesen eljön mindenki. Ott vannak a bevándorlók napján, amit mások is velünk együtt ünnepelnek, ott vannak a magyar bálokban, színházi előadásokon, bátran mondhatom, százával. Ha látná hogyan adogatjuk városról városra, kézről kézre az írókat, színészeket. Soha senkit nem tudunk annyira marasztalni, hogy az elszállásolásra, ellátásra jelentkezőnek jusson is a vendégszereplőkből. Hozzánk barátként jön, aki jön és mi is úgy viselkedünk. Erről sokat mesélhetnének azok a vásárhelyi művészek, akik gyakran megfordulnak nálunk, jövőre egy egész nagy csapat érkezik, az István királlyal. Utaztatásról, pénzről mi gondoskodunk. A svédországi magyar nem felejti, hogy honnan származik. Az elhagyott haza emlékei elevenednek meg újra a feledés homályából, ha otthoniakkal találkozhatunk. Nekem a szervezőnek az már elégtétel ha összegyűlhetünk és sokan, a színházban, a hagyományos táncmulatságainkban és jól kibeszélhetjük magunkat. Ennyi a fizetségem, ennél több nem is kell, jó érzés, hogy tehettem valamit magunkért.

- Molnár Gergely ott is nyughatatlan.

- Szakmunkás vagyok, egy automata présgépen nyomogatom a gombokat a francia érdekeltségű gyárban, ennyi nekem nem elég s munkaidő után gyakorolom milyen svédországi magyarnak lenni, a körzetben vezetem az egyesületünket, de az országos szövetségben is van feladatom.

- Akkor első kézből megtudhatjuk, hogy az állam hogyan bánik a kisebbséggel.

- Pillanatig se higgye, hogy mi ott le vagyunk sajnálva, mint jött-ment bevándorlók. Annyi bizonyos, ügyködésünk senkit nem zavar. Tevékenységünkkel is csak azért számolunk el a hivatalnak, hogy megtéríthessék költségeinket, bármennyit, még bérelt irodánk költségeit is. Az anyagiakban nincs hiány, a többi meg rajtunk múlik. Annál jobban törődnek velünk, minél inkább foglalkozunk magunkkal, ami természetesen nem valamiféle elkülönülés akar lenni, hanem önazonosságunk ápolása. A svédek elégedett emberek: és annak akarnak látni minket is, minden szempontból. Ők alább nem adják.

- Akkor a beilleszkedésről nem is érdemes szólni.

- A gyermekeim és a feleségem is nagyon hamar megtanultak svédül és angolul, mert ott ez is fontos, hiszen ha a svéddel nehezebben boldogulsz, az angolt váltig mindenki beszéli.

- Milyen a svéd iskola, a gyermek elfelejti anyanyelvét?

- Teljesen nyilvánvaló, otthon magyarul beszélünk. Gyermekeinknek magyar nyelvet, helyesírást, olvasást, történelmet tanítanak az iskolában. A tanrend kötelezően előírja minden kisebbség nyelvének tanítását. Magyart heti egy órában, ahol erre igény van. A mi körzetünkben három fizetett magyar tanár járja az iskolákat, ahol mindig összegyűl legalább tíz gyermek, hogy anyanyelvét hallja. Előfordul, hogy nehéz megszerezni a tanárt, akinek képesítése megfelel. A tavaly olyan első osztály indult, ahová beiratkozott tizenhat magyar gyermek. Sokáig gondban voltunk, mert nem akadt tanító, aki ennyit elvállalt volna. Hirdettünk újságban, rádióban, megmozdult egész közösségünk és nem hiába, költözött hozzánk más városból valaki.

- Az összefogást ki ne értené, de bizonyosan van szülő, aki nem tud vagy netán nem kíván élni ezzel a lehetőséggel.

- Elképzelhető, hogy van ilyen szülő, aki nem tartja fontosnak, hogy ilyesmivel gyötörje gyermekét, mert másként jobbnak látja, mert felejteni akarja megelőző hazáját is. Neki elég annyi, hogy Svédország még azt is megfizette, hogy szorgalmasan tanulta az állam nyelvét. Pedig ugyanolyan támogatásban részesül mások nyelve is. Az albán, a görög, a magyar gyermek akárhová felvételizik, tizenkét osztály után szigorúan figyelembe veszik az anyanyelv tanulásában szerzett pontokat. Nekünk alapítványunk van, amely csak az anyanyelv ápolását szolgálja. A tanárok, tanítók továbbképzésétől a gyermekek nyári táborozásáig és a kisebbek vasárnapi óvodájának megszervezéséig mindenben szerepet vállal, aki erre alkalmas. Senkinek el nem engedjük a kezét ki magyar akar maradni.

- Mi lesz azzal a nemzedékkel, aki ott születik, aki már svédnek születik?

- Magyar marad, ha akar: svéd-magyar. Még akkor is, ha az asszimilálódás szinte elkerülhetetlen. Az én gyermekeim már iskolába jártak amikor kivándoroltunk. Kivéve a legkisebbiket. Ő volt a legérzékenyebb az elsvédesedésben, a legtöbb hatás őt érte, mert a szülők dolgoztak, testvérei iskolába jártak, s neki csak a többség gyermektársadalma maradt napközben. Féltem is, hogy vele elvész valami abból, ami velünk született. Ezért mintegy megelőzésképpen már az iskola előtt megtanítottuk írni, olvasni magyarul. Mondogattam neki, hogy édesanyánk nyelve mindig a legfontosabb, az első helyen van az ember életében s minden, amit azután még elsajátít valaki csak második lehet, hasznos és jó, de második. Hát ez a legkisebb fiam most a legnagyobb magyar a családban. Nemzeti ünnepen szaval, úgy ahogyan senki más, szépen fogalmaz, ő az én titkárom, segít a levelezésben, hiszen neki már a komputer nem holmi csoda, mint apjának.

- Úgy tartják, szívet cseréljen, aki hazát cserél.

- Lehet, úgy volna jó, annak, aki meg tudja tenni. Az ember azért a szívével csínján bánjon. Nekünk a mostoha sors hozta magával, hogy más hazát választhattunk. Már nem haragszunk miatta. Ezért nincs is visszaút, egyelőre. Lányom Párizsban tanul, módunk és lehetőségünk van erre is. De nem folytatom, még megszólallnak, hogy festem rózsaszínűre, ami nem az.

 

- Mégis nem csábítja semmi a visszatérésre?

- Örömmel elkerülném ezt a kérdést. Az ember szülőföldjét meg nem tagadhatja soha, történjen akármi. Az életem felét itt töltöttem Marosvásárhelyen, itt jártam iskolába, itt voltam fiatal, házam volt és hazám, olyan amilyen, de hazám, ami megmarad bennünk. A kivándorló elégedetlen valamivel, valakivel. Én magammal voltam az. Mert éreztem, nem tudom megvédeni családomat. Nem a kalandvágy vitt ilyen messzire. Hanem a muszáj. Ma vissza-visszajövök, mert tehetem, hoz a kíváncsiság. És nem az, hogy számonkérjek valamit. Ahogyan múlik az idő az ember felejti a rosszat, még akkor is, ha ma sem látni egyebet, nem változott semmi. Itt a szellő sem rezdül, úgy van minden ahogyan hagytam, vagy még úgy sem. Reggelente, amikor felébredek bátyám házában és kinézek az ablakon, csak turkálókat számolgathatok a kukák között a külvárosi betonrengetegben: a szomszédasszony panaszkodik, hazaküldték a fiát a katonaságtól, hadd gyógyítgassa itthon sebeit, amit gyakorlatozás közben szerzett, de a gyógyszer drága, elviszi havi nyugdíját, mert a zsold semmire nem elég, mert a katona az országnak egészségesen jó. Gyulakutáról utaztam Dicsőszentmártonba zsúfolt vonattal, hát gondolja, hogy valaki vásárolt jegyet? A romokban heverő állomás zárva volt, és a kalauzzal csak én akadékoskodtam, hogy pénzemért jegy is járna, mire visszadobott néhány ezrest, hátha elégedett leszek. De mondok mást. Először jöttem haza öt esztendő után, a stockholmi román követségen ígéretet kaptunk, menjünk csak bátran, a határon adják a vízumot, ingyenest, mert az jár annak, aki innen elszármazott. Mégis háromszáz márkát vájtak ki belőlem, mert a rendelkezés csak románnak kedvezett: a határőrtiszt még mutatta is a papírt és nem szégyellte, hogy aki magyar származású, magára vessen. Hát milyen haza az ilyen? Válaszra nincs szükségem. Engem Svédországban megpártolnak, mert magyar vagyok. Ott hisznek abban, hogy annál gazdagabb az ország kultúrában, hagyományban, minél több a nemzetiség, ott a bevándorlók akkor ünnepelnek, amikor akarnak, lobogtathatod zászlódat, senkit nem irritál, nem tépik ki kezedből. Fizetésemnek harminc százaléka adóba megy. Lehet ez sok. Attól függ mihez képest. Aki ott él, tudja, megtérül. Nincs ember aki a kukáig süllyedhetne, mert olyan a szociális rendszer, a diák teljes ellátásban részesül míg elvégzi a tizenkettedik osztályt, nem listázzák a gyógyszereket, hogy mi lehet ingyenes és mi nem, azt kapod amire szükséged van; ha megoperálnak, nem kell borítékot dugdosni az orvos zsebébe, az lenne csak a sértés, hiszen ott elképzelni is nehéz, hogy valaki a pénzét, koronáit nem tisztességesen szerzi; az öregeknek közös házat építenek, nem hagynák semmiért magukra azokat, akik egy életen át dolgoztak. Természetesen, mikor ezeket mondom, nem doppingolni akarom magam. Dicsekedni sem akarok, csak a tényeket mondom, a hétköznapiakat. A svéd demokrácia tényleg alapvetően ilyen.

Pakot Fülöp

 

Megjelent az Élő Erdély 1999. augusztusi számában

  

Északi Magyar Archívum. Felelős szerkesztő: Szöllősi Antal.
Copyright © 2011 Szöllősi Antal, Ungerska arkivet (Északi Magyar Archívum).
All Rights Reserved.