SÁNDOR PETŐFI
(1823-1849)
Sándor Petőfi, född den 1 januari 1823. Debuterade med en dryckesvisa i tidningen Athenaeum i Pest, den 22 maj 1842.
Den 8 september 1846 mötte Petőfi den 17-åriga Julia Szendrey. Ett år senare den 8 september gifte de sig.
Petőfi deklamerar sin Fosterlandssång vid ett massmöte den 15 mars 1848, framför Nationalmuseum i Pest.
Stupade i striden vid Segesvár 31 juli 1849.
Fosterlandssång Nemzeti dal
Ungerns söner, upp till striden! Talpra magyar, hí a haza!
Aldrig eller nu är tiden! Itt az idő, most vagy soha!
Frågan gäller era själar: Rabok legyünk, vagy szabadok?
väljen! Fria eller trälar? Ez a kérdés, válasszatok! –
Ja, vid fädrens gud, som hör oss, A magyarok istenére
svärja vi, Esküszünk,
svärja att härefter aldrig Esküszünk, hogy rabok tovább
slavar bli. Nem leszünk!
Hitintills vi varit slavar, Rabok voltunk mostanáig,
till en skam för fädrens gravar. Kárhozottak ősapáink,
Frie levde de och dogo Kik szabadon éltek-haltak,
i det land de tappre togo. Szolgaföldben nem nyughatnak.
Men vid fädrens gud, som hör oss, A magyarok istenére
svärja vi, Esküszünk,
svärja att härefter aldrig Esküszünk, hogy rabok tovább
slavar bli. Nem leszünk!
Den ett fosterland ej äger, Sehonnai bitang ember,
vars elända liv mer väger Kim ost, ha kell, halni nem mer,
än hans hemlands kränkta ära, Kinek drágább rongy élete,
som för död kan fruktan bära. Mint a haza becsülete.
Men vid fädrens gud, som hör oss, A magyarok istenére
svärja vi, Esküszünk,
svärja att härefter aldrig Esküszünk, hogy rabok tovább
slavar bli. Nem leszünk!
Svärd i hand i frihet bära Fényesebb a láncnál a kard,
skänker mer än kedjor ära – Jobban ékesíti a kart,
Bojan bort! Den stämplar slaven. És mi mégis láncot hordtunk!
Fram med dig, du gamla glaven! Ide veled, régi kardunk!
Ty, vid fädrens gud, som hör oss, A magyarok istenére
svärja vi, Esküszünk,
svärja att härefter aldrig Esküszünk, hogy rabok tovább
slavar bli. Nem leszünk!
Ungern, som sitt namn begråter, A magyar név megint szép lesz,
skall sin forna glans få åter, Méltó régi nagy hiréhez;
sen vi sköljt i blodets bäckar Mit rákentek a századok,
skammens sekelgamla fläckar. Lemossuk a gyalázatot!
Ja, vid fädrens gud, som hör oss, A magyarok istenére
svärja vi, Esküszünk,
svärja att härefter aldrig Esküszünk, hogy rabok tovább
slavar bli! Nem leszünk!
Där sig våra gravar höja, Hol sírjaink domborulnak,
våra barnbarn skola böja Unokáink leborulnak,
knän och signande bönen És áldó imádság mellett
bringa brustna hjärtan lönen. Mondják el szent neveinket.
Ja, vid fädrens gud, som hör oss, A magyarok istenére
svärja vi, Esküszünk,
svärja att härefter aldrig Esküszünk, hogy rabok tovább
slavar bli! Nem leszünk!
Pest, 13 mars 1848. Pest, 1848. március 13.
Tolkning av Lotten von Kraemer (1828-1912)
Vår Tid (Stockholm: 1877-1879), december 1879.
I slutet av september Szeptember végén
Än blomman i skog njuter livet det korta, Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
och grön skjuter poppeln mot fönstrena opp. Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
Men ser du ej midvintermolnen där borta De látod amottan a téli világot?
re´n sållat sin snö på Karpaternas topp? Már hó takará el a bérci tetőt.
Dock än i mitt hjärta högsommaren strålar, Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
än grönskar därinne det vårliga frö, S még benne virít az egész kikelet,
fast vintern min utsikt i grått redan målar De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
och strör på min hjässa sitt skimmer av snö. A tél dere már megüté fejemet.
Ack, sommarn och livet förvissna ju lika? Elhull a virág, eliramlik az élet . . .
Kom, älskade, sitt vid min sida, jag ber, Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
att ljuvt mot mitt bröst vila lockarne rika. Ki most fejedet keblemre tevéd le,
I morgon kanhända jag finnes ej mer. – Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
O säg, om jag bortgår, skall stilla du gjuta Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
en saknadens tår på min döda mull, Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
och ej mot en ynglings skuldra dig luta A rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
och glömma min suck för hans suckars skull? Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Om du en gång tröttnar vid änkståndets slöja, Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
som tolkar en saknad av hjärtats grund, Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
jag skall att den hämta ur graven mig höja Én feljövök érte a síri világból
och taga den med mig i midnattens stund, Az éj közepén, s oda leviszem azt,
att därmed jag måtte avtorka tåren, Letörleni véle könyűimet érted,
som arm och förgäten jag fäller därvid, Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
och därmed förbinda hjärtesåren, S e szív sebeit bekötözni, ki téged
det hjärtas, som älskar till evig tid. Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Koltó, september 1847. Koltó, 1847. szeptember
Tolkning av Lotten von Kraemer (1828-1912)
Vår Tid (Stockholm: 1877-1879), december 1879.
En titt in i köket Befordultam a konyhára...
Jag tittade in uti köket … Befordúltam a konyhára,
Min pipa höll jag i handen, Rágyujtottam a pipára. . .
Förstås, jag skulle den tända, Azaz rágyújtottam volna,
fast redan präktigt nog brann den. Hogyha már nem égett volna.
Jag eld på min pipa haft länge; A pipám javában égett,
dit derför ej stegen mig rörde; Nem is mentem én avégett!
men inne der, just framför spiseln, Azért mentem, mert megláttam,
en flicka, så småtäck, sig rörde. Hogy odabenn szép leány van.
Hon bränderna makade ifrigt; Tüzet rakott eszemadta,
i höjden lågorna sköto. Lobogott is, amint rakta;
Men ack! ur den sötungens ögon Jaj de hát még szeme párja,
änn’ skönare flammor sig bröto. Annak volt ám nagy a lángja!
Och då hennes blickar mig mötte Én beléptem, ő rám nézett,
– jag knapt om min häpnad må minna – Aligha meg nem igézett!
min pipa den glödande, släcktes, Égő pipám kialudott,
men hjertat mitt började brinna. Alvó szívem meggyúladott.
Pest, juli-augusti 1843. Pest, 1843. július-augusztus
Tolkning av Karl Schöldström [1888]
Hemåt Füstbement terv
Ack! Under vägen hemåt jag Egész uton – hazafelé –
i tanken noga förberedt, Azon gondolkodám:
hur jag nu skulle helsa Mor, Miként fogom szólítani
som jag på länge icke sett. Rég nem látott anyám?
Hvad först jag henne säga skall Mit mondok majd először is
af kärt och ljufligt, som jag har, Kedvest, szépet neki?
när huldt sin famn hon sträcker mig, Midőn, mely bölcsőm ringatá,
den famn, som mig som barn ju bar. A kart terjeszti ki.
Och fram i rörda sinnet drog S jutott eszembe számtalan
en härlig tankehär med hast. . . Szebbnél-szebb gondolat,
mig tycktes tiden stilla stå, Mig állni látszék az idő,
fast vagnen framflög utan rast. Bár a szekér szaladt.
Jag störtade i stugan in. . . S a kis szobába toppanék. . .
Ack! Om min hals låg Mor nu re’n. Röpült felém anyám. . .
Vid hennes mun jag hängde – stum, S én csüggtem ajkán. . . szótlanul...
som frukten uppå trädets gren! Mint a gyümölcs a fán.
Dunavecse, april 1844. Dunavecse, 1844. április
Tolkning av av O[skar] S[chöldström] [1888]
En qvalfull ångest all min själ betar Egy gondolat bánt engemet...
En qvalfull ångest all min själ betar: Egy gondolat bánt engemet:
att jag till sängs skall sluta mina dar – Ágyban, párnák közt halni meg!
skall vissna långsamt som det blomster dör, Lassan hervadni el, mint a virág,
som masken hemligt gnager och förstör – Amelyen titkos féreg foga rág;
skall tyna långsamt som det ljus förgår, Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
som uti öfvergifna kammarn står! Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ej sådan död mig gif, o herre Gud, Ne ily halált adj, istenem,
ej sådan död, hör min åkallans ljud! Ne ily halált adj énnekem!
Ett träd jag vare, ljungeldsspittradt, eller Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
ett, hvilket stormen rycker upp och fäller! Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Ett klippblock vare jag, från vilda stupet Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
af skyfall slungadt ned i afgrundsdjupet! Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...
När hvarje folk, af bojor tryckt, Ha majd minden rabszolga-nép
trött på sitt ok, till strids har ryckt, Jármát megunva síkra lép
och kinder flamma, föda fanor lysa, Pirosló arccal és piros zászlókkal
och dukarne vår helga lösen hysa: És a zászlókon eme szent jelszóval:
»Verdsfrihet!» samt vida „Világszabadság!”
vårt fältrop sprida S ezt elharsogják,
sig fått till alla land med klangfullt skall Elharsogják kelettől nyúgatig,
och gör förtrycket till sin fotapall – S a zsarnokság velök megütközik:
då lifvet, unga, Ott essem el én,
der klingor ljunga, A harc mezején,
jag ljute . . . härligt flöde hjerteblodet! Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
Mitt sista ord, en tolk af friska modet, S ha ajkam örömteli végszava zendül,
förklinge då i kampens högtidstoner: Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
fanfarer, svärdsklang, åskan ur kanoner! A trombita hangja, az ágyudörej,
Fram öfver liket spränge S holttestemen át
och till triumfer tränge Fújó paripák
de ystre fålars hvinande galopp Száguldjanak a kivivott diadalra,
och lemne söndersargad qvar min kropp! S ott hagyjanak engemet összetiporva.
De strödda lemmarne man samle, här Ott szedjék össze elszórt csontomat,
begrafningsdagen en gång inne är, Ha jön majd a nagy temetési nap,
då sorgmusikens ljud högtidligt klinga Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
och florbehängda fanor hyllning bringa És fátyolos zászlók kiséretével
och samfäld graf de hjeltar man tillstädje, A hősöket egy közös sírnak adják,
som offrat sig för friheten med glädje! Kik érted haltak, szent világszabadság!
Pest, december 1846. Pest, 1846. december
Tolkning av Birger Schöldström [1888]
Frihet och kärlek! Szabadság, szerelem
Tack för att ni kom! Kommentera gärna!
Kontakta oss > Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Tack för besöket, välkommen åter!