Rendhagyó élet : Árkay László (1921-1992)

• E-mail

Saáry Éva               

RENDHAGYÓ ÉLET    

- Árkay László -

(1921 - 1992)           

     Sok, lelkes híve volt, de még több ádáz ellensége, mint minden olyan embernek, aki rendhagyó életpályát fut be, "irreális" célok érdekében munkálkodik, s valódi vagy vélt igazságai védelmében kellemetlen, kíméletlen is tud lenni.

     Most azonban, hogy ez az állandóan harcra kész, örökifjú szellem és egyéniség békésen pihen a csepeli temető földjében, úgy érzem, elérkezett az ideje annak, hogy - félre téve rokon - és ellenszenveinket - megpróbáljuk higgadtan értékelni, nem is annyira az "embert", mint azt a hatalmas életművet, melynek csupán töredék részét (a "jéghegy csúcsa") képezték nagy szakmai tudással és gonddal fölépített vetítettképes előadásai, öt világrészben közkézen forgó kazettái, cikkei.

*

     Árkay Lászlót, mint fiatal papot, 1947 őszén, Belgiumban ismertem meg, ahová a Mindszenty hercegprímás és az Actio Catholica által szervezett gyermeküdültetési és tanulmányút-akció fő szervezőjeként, Boroska Istvánnal együtt került ki. Én magam ez utóbbi résztvevője voltam, noha még csak a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium padjait koptattam. Hittanárunk közbenjárására négyen-öten bejutottunk a különben agrár egyetemisták számára tervezett, első és utolsó csoportba.

     Monsieur l'abbé Árkay "főhadiszállása" a brüsszeli Chaussée de Wavre 205. számú épületében volt. Lelkiismeretesen végezte a munkáját. A kb. 30 tagból álló csoport tagjai rajongásig szerették, amit az általa írt körlevelek és az azokra érkezett válaszok ma is bizonyítanak.

     Egyike volt azoknak a fiatal papoknak, akik új, korszerűbb szellemet akartak vinni az Egyházba, közelebb kerülve az emberekhez, a néphez. (Ne felejtsük el, hogy ebben az időben bontakozott ki az a "munkáslelkészi" mozgalom, melynek Karol Woytila, II. János Pál pápa is egyik úttörője volt!)

     A főiskolások 1948 elején mind visszatértek Magyarországra, hiszen akkor még senki sem akarta elhinni, hogy a szovjet mintájú kommunizmus végleg berendezkedett hazánkban.

     Tévedtünk! Miután leütötték az utolsó fejet is – Mindszentyét, – elkezdődött a terror.

     Belgiummal veszélyessé vált, és megszakadt a levelezés. Az ország egyetlen, nagy börtönné változott. Rácsait csak az 1956-os Forradalom robbanása törte szét.

*

     Nyugatra érkezésem után, szerettem volna valamit megtudni Árkay Lászlóról, de akkor már rég nem élt Brüsszelben. Holléte után éveken keresztül hiába érdeklődtem, míg végül 1976 januárjában, a déltiroli cserkész sítáborban, TollasTibor tett róla említést.

     Hogy mi történt vele az 1947 és 1976 között eltelt 29 esztendő alatt, azt csak később megindult levelezésünk, beszélgetéseink és mások beszámolói alapján tudom (egyelőre a teljesség igénye nélkül) rekonstruálni.

     Egyedül maradván Belgiumban, nehéz körülmények közé került. Mindenesetre, kivette részét – Mihalovics Zsigmond útmutatásai alapján – a Mindszenty elítélésével és a kommunizmus rémtetteivel kapcsolatos propaganda-hadjáratból. Sajtószolgálatot szervezve, négy éven keresztül látta el a világ összes rádióit, újságjait híranyaggal.

     Ennek ellenére, 1952-ben olyan nehéz helyzetbe került, hogy kénytelen volt (?) megválnia papi hivatásától. Később meg is nősült. 1956 végéig egy belgiumi szénbányában dolgozott, ahol egyszerű vájárból műszaki vezetővé küzdötte föl magát. Utolsó mérnöki vizsgáit 1957-es kanadai kivándorlása szakította meg.

     Montrealban egy ideig taxisofőr volt (erről sok humoros karcolata tanúskodik), majd az akkor még újdonságnak számító komputer-tudományokban képezte magát, eljutva arra a fokra, hogy informatikai szakkönyveket írt, és tájékoztató előadásokat tartott – vállalati vezetők részére.

     Közben állandóan tevékenykedett magyar vonalon is – több-kevesebb megértés és elismerés közepette, – amit most már fölösleges hánytorgatni.

     Egymásután tartotta rendkívüli hatású vetítettképes előadásait, melyeket P. Dely Brúnó biztatására kezdett el, azzal a szándékkal, hogy tananyagul szolgáljanak másodgenerációs magyar fiatalok számára. Csak példaképpen idézek néhány címet:

"Ősi magyar népzenénk";

"A magyarságtudomány alapelvei";

"Komputer-korszak";

"Körösi Csoma Sándor" stb.

     1977-es svájci körútja során "Magyar nők az 1848-49-es szabadságharcban" címmel tartott több helyen sikeres előadást, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör októberi tanulmányi napjain pedig "Kerényi Károly, ember és tudós" című, diapozitívékkel illusztrált fejtegetésével szerepelt.

     Legnagyobb műve azonban Nagy-Magyarország kb. 30 ezer helységének "népbiológiai" fölmérése volt. Ezen dolgozott a szó szoros értelmében véve éjt nappá téve a montreali Côte St-Luc Road 5235. számú házának alagsori szobájában, ahová sohasem hatolt be a nappali világosság. (Életét autóbaleset következtében folyósított "állami segélyből" tengette, a legnagyobb nélkülözések közepette.)

     Ez az aprólékos statisztika több, vaskos kötetnyi adatot tartalmaz arra vonatkozóan, hogyan változott meg a falvak, városok lakossága az utóbbi 100 esztendő alatt - nemzeti hovatartozásra, vallásra nézve. A számok tükrében kirajzolódik, hol, hogyan, miért fogyatkozott meg a magyarság, kik felelősek ezért a népességcsökkenésért, s kiken lehet majd egy napon "számon kérni" a hiányzó százezreket!

     Az aggasztó kérdés most már csak az, mi lett ezekkel a kartotékokkal, kinek, kiknek a birtokába kerültek? Sürgősen számítógépbe kellene táplálni őket - mielőtt végleg elvesznének számunkra, miként annyi más, sorsformáló dokumentumanyag!

*

     Életének végső szakaszáról keveset tudok. A 80-as évek elején átköltözött a "Foyer Hongrois"-ba (örömmel újságolta, hogy "világos szobája" van!), majd 1989. júliusában Sümegről kaptam tőle lapot: "42 év után újra Magyarországon, de csak pár hétre".

     Ez volt tőle és róla az utolsó hír. Montrealba küldött leveleim visszajöttek "a címzett ismeretlen" bélyegzővel, s hiába érdeklődtem utána, senki sem tudott róla konkrétumot mondani - a végleges hazaköltözés tényén kívül.

     Gyászjelentését is kerülő úton, a montreali Saly Györgytől kaptam meg. Tintával kitöltött, előre gyártott nyomtatvány, amilyen szegény sorsú halottaknak jár:

     "Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Árkay László 1992. február 26-én, életének 71. évében elhunyt. Földi maradványait április hó 2. napján, 11 órakor a csepeli temető ravatalozójából helyeztetjük örök nyugalomra. Emléke szívünkben él".   

02/13   

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel.     

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

www.ungerska.se