1434264
Ma
Tegnap
A héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
765
578
765
1428798
9356
13633
1434264

Te IP-címed: 54.81.244.248
2018-07-16 22:20

Magyarország

Az örökifjú Szíj Rezső

2013. március 30. szombat, 22:21
Írta: Saáry Éva

 

Saáry Éva

 

 

AZ ÖRÖKIFJÚ SZÍJ REZSŐ

 

- születésnapi köszöntő -

 

 

 

 

     Molnár József, a müncheni Új Látóhatár kiadója diadalmasan robbant be Tollas Tiborhoz, a Nemzetőr c. lap főszerkesztőjéhez:

     – Na látod, már az Éva is!

     – Nem értem, miről beszélsz?

    – Hát már a Saáry Éva is szerepelget Magyarországon! Nézz ide!  – s azzal orra alá dugta a Budapesti Műgyűjtők és Műbarátok Egyesülete 1981. februári műsornaptárát, melyen szó szerint az alábbiak álltak:

     "Febr. 11. Szerdán du. 5-8-ig. Klubest a Szófia u. 22.-ben. (...) “A SMIKK a magyar könyvkultúráért", majd Febr. 25. “Saáry Éva (Lugánó): Átható csend. Verseskötet". – Művészeti vezető: Dr. Szíj Rezső.

     Tibor - nem akarván hinni a szemének, hiszen a hazai csábításokat mindig következetes szilárdsággal utasítottam vissza, azonnal fölhívott telefonon, s akkor rajtam volt a csodálkozás sora. Nem tudtam az egészről semmit.

     A dolog pikantériájához hozzátartozik, hogy a jelzett időszakban Pesten tartózkodtam, hogy akkortájt elhunyt Édesanyám hagyatékát rendezzem, s "szerepelgettem" is, de nem a Műbarátoknál, hanem a Maros utcai rendőrségen, ahol -lecsirkefogózva az összes nyugati magyar írókat (minek barátkozom "ilyen bűnözőkkel"!?) – részint fenyegetésekkel, részint csalogatásokkal az 56-os események 25. évfordulójára tervezett, "Befejezetlen forradalom" című Lugánói Tanulmányi Napok lemondására akartak rávenni. (Ezt a beszélgetést különben rekonstruáltam "Félelem nélküli élet" c. cikkemben, mely nagy port kavart föl. A berni követ, Hajdú János jóvoltából, nem kaptam 8 éven keresztül vízumot – még Édesapám 1986-os temetésére sem!).

*

     Amikor 1995. augusztusában a Mundus Press szerkesztőbizottsága kedvesen fölkért, hogy írjak egy kis esszét a Szíj Rezső 80. születésnapját ünneplő "Festschrift" részére, nem jutott azonnal eszembe a fenti epizód. Erősen gondolkoznom kellett, hogyan, miért, mikor találkoztunk először; léteznek ugyanis emberek - kevesen! -, akikkel kapcsolatban olyan érzésünk van, mintha öröktől fogva ismertük volna őket, annyira hozzátartoznak az életünkhöz. (Nahát, az én esetemben, ilyen Szíj Rezső!). Aztán hosszas tűnődés és a dokumentumok átböngészése után, sikerült rátalálnom a fent leírt történetre.

     Barátságunk úgy kezdődött, hogy (nyilván) megköszöntem neki - ismeretlenül, de meghatottan - azt a nagy bátorságot (1981!), hogy merészelt a SMIKK-nek és nekem nyilvános bemutatót rendezni Budapesten. (Hogyan jutott mindez az eszébe, honnan vette a szükséges dokumentumanyagot, könyveket! -, máig rejtély előttem; alkalomadtán meg kell érdeklődnöm!).

     Mindig pontos, nyílt, megbízható ember lévén, postafordultával válaszolt:

     "Kedves Saáry Éva! Nagyon köszönöm sorait. Az Egyesület alapszabálya kimondja, hogy a rokon célkitűzésű szervezetekkel való együttműködés is kötelességünk. Máról-holnapra ez nem valósítható meg, de ha elkezdjük, akkor lesz belőle valami. Igen örülnék, ha kaphatnék anyagot még a SMIKK-ről és magáról is. (...) Irodalmi és művészeti osztályunk – Ön mindkettőre tartozik – boldogan tudatosít itthon minden okos kezdeményezést. (...) Hogy mennyi nehézség közt végezzük munkánkat, az kiderül a körlevelekből és a főtitkári jelentésemből, s aki tud olvasni a sorok között és mögött, az még többet megtudhat".

     Ezekkel az udvarias epistolákkal tulajdonképpen le is zárulhatott volna a kapcsolat (hányszor megtörténik!), de nem – folytatódott, sőt "gondolatot gondolatba öltve", egyre dagadt, terebélyesedett, amit lassan 15 esztendős levelezésünk vaskos dossziéja is bizonyít (noha csupán az eszmecsere egyik oldalát tartalmazza).

     "Hiszek a kevesek egymásba tett kezében". – mondja Sík Sándor, s ez a megállapítás nagyon illik a mi barátságunkra. Hamar rádöbbentünk, hogy közös eszmékért harcolunk, sok tekintetben hasonló elgondolásaink vannak, s ez a mai napig fennáll. Természetesen, rengeteget tanultam Szíj Rezsőtől – nemcsak magatartásban, de gyakorlati kérdésekben (pl. a könyvszerkesztés területén) is.

*

     1985-ben hívtam meg először, hogy látogasson ki a Lugánói Tanulmányi Napokra, melyek nagyon érdekelték. Ittléte alatt az általam berendezett és fenntartott "Dénes Tibor emlékszobában" szállt meg (több bejegyzés található tőle a vendégkönyvben), így volt alkalmam őt alaposabban megismerni. Sok érdekes eszmecserét folytattunk egymással.

     Mint minden irányban nyitott, mindenre figyelmes ember (különben is polihisztor - a régi reneszánsz fajtából: református pap, művészeti író, műgyűjtő, könyvkiadó, politikus... és ki tudná fölsorolni), nagy lelkesedéssel böngészte végig a nálam fölhalmozott, nyugati kiadású könyveket, újságokat, s "privát" is megismerkedett a huzamosabb ideig itt tartózkodó SMIKK-előadókkal, látogatókkal.

     Sohasem volt irigy, féltékeny a nyugati magyarokra (nem vetette szemükre, hogy "elhagyták a hazájukat"), de komplexusai sem voltak velük szemben. Úgy látta, nézte és értékelte őket, amilyenek – mindig a nemzet haszna szem előtt tartásával. Vagyis nem alakult ki köztünk az a féloldalas, félszeg, gyakran sunyi viszony, ami kintiek-bentiek párbeszédében nem egyszer oly irritáló. Gondolom, Mikes Kelemen meghatározását tette magáévá, miszerint "az Isten rakás kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinek-kinek el kell menni, és ott kell maradni valamég a kenyérben tart". Vagyis: mindenkinek ott kell élnie, tevékenykednie, ahová a Sors sodorta, rendelte (saját döntéseink is sorszerűek). A lényeg nem az, hogy valaki hol van, hanem az, hogy azon a helyen, ahová került, mit és mennyit tesz (mert mindenütt lehet tenni valamit – nem is keveset!) a hazájáért.

*

     A nyugati magyarok nagy része az irodalmi kör kongresszusain ismerte meg Szíj Rezsőt – eleinte csak, mint résztvevőt és hozzászólót.

     Előttem a Lugano-Paradiso-i Calypso (később a Flora) hotel előadóterme öblös fekete, narancssárga foteleivel.

     Rezső mindig valamely tartóoszlop árnyékában, írásra alkalmatos kerek asztalka mellett keresett magának helyet.

     Nem "bliccelt el" egyetlen előadást sem (pedig sok társát csábította sétára a San Salvatore-hegyről élvezhető gyönyörű panoráma, a tó pálmákkal, délszaki növényekkel körülcicomázott szépsége), nem hagyott figyelmen kívül egyetlen elhangzott szót sem. Szorgalmasan írogatott.

     (Közbevetve meg kell jegyeznem, hogy a SMIKK-napoknak akadémiai színvonala lévén – látogatóink több mint 90 százalékának volt egyetemi diplomája! – nem korlátoztuk a hozzászólásokat csupán "kérdésekre". Azok inkább kiegészítésekké alakultak, gyakran értékes adalékokkal mintegy "szellemi műhellyé" avatva az összejövetelt).

     Egyik gyakori előadónk és vendégünk, Dr. Csernohorszky Vilmos, máig remekül tudja utánozni Rezsőt, amint föláll, jellegzetes mozdulattal megigazítja a zakóját, s bele-belepillantva apró betűkkel sűrűn telerótt füzetkéjébe, magyarázni kezd.

     Nem létezett tárgy, amelyhez ne tudott volna hozzászólni, amit ne tudott volna továbbépíteni, rengeteg szám- és névadattal alátámasztani (esetleg cáfolni, vitatni), s ebben az volt a csodálatos, hogy semmilyen könyv, lexikon nem állt a rendelkezésére, saját memóriájából – "mint a káptalan" – varázsolt elő mindent.

     1985-ben előadni is meghívtuk. Két témával szerepelt egyszerre: "Magyar könyvművészet és könyvkiadás 1920-1940/44 között", "Magyar jellegre törekvés a képzőművészetben" (ez utóbbi vetített képekkel), s Ő lett, akárcsak Pesten, a művészeti tárlatok állandó, spontán megnyitója.

*

     Az 1992-es egri konferenciával – 15 év után – abbamaradtak a Lugánói Tanulmányi Napok (az okokat itt nem akarom részletezni), noha a SMIKK, immár az én elnöki hozzájárulásom nélkül, próbál továbbra is fennmaradni – létezni.

     Szíj Rezsőt később a Ticinói Magyar Egyesületbe (TME) hívtuk meg előadónak. Nagy szaktudással és igen érdekfeszítően beszélt egyik kedvenc témájáról, a "magyar történetírás hazugságairól" (1992), ami máig maradandó nyomot hagyott a hallgatóságban.

     Levélváltásaink, találkozásaink rendszeresek. Sokra becsülöm átfogó, alapos történelmi, filozófiai, irodalmi, művészeti tudását, polihisztori sokszínűségét, soha nem lankadó magyar hitét, de más emberi tulajdonságait is.

     Példamutató (követésre méltó), hogy sohasem beszél egyéni bajairól, problémáiról, pedig gondolom, vannak neki is bőven! Sohasem hallottam panaszkodni. A betegség, a halál nála nem téma (és nem akadály!). Olyan optimizmussal és energiával tevékenykedik, mintha örökké élne. Mindig csak előre néz, a "mit tegyünk", "mit lehet tenni a közösségért" gondja és a "megőrzés", az irodalmi-művészeti értékek fennmaradásának a mikéntje foglalkoztatja. Ennek érdekében lót-fut fáradhatatlanul, és dolgozik a szó szoros értelmében "éjt nappá téve".

     Bizonyítékul, elég, ha utalok a Hermann Ottó Társaságban folytatott tevékenységére és az általa vezetett Szenci Molnár Kiadó által létrehozott értékes könyvek sorára (a hozzájuk szükséges anyagi alapok előteremtése a csodával határos!).

     Végül, mielőtt erőt, egészséget, további eredményes munkát és sok boldog születésnapot kívánnék, hadd köszönjem meg neki, hogy mindig mellettem állt, mindig támogatta, értékelte írói-művészi-közéleti tevékenységemet, s javaslatára beválasztásomat a Hermann Ottó Társaság "tiszteletbeli tagjai" sorába.

     Ez az elismerés – amelyre szinte egyedül csak Ő gondolt, – nagyon jól esett. Az irodalmi est megszervezése és a bronz emlékplakett átadása életem legszebb emlékei között szerepel.

*

     Kérem Isten áldását Szíj Rezső további életére! Bár lenne a magyarságnak mai nehéz, szinte kilátástalan helyzetében (!) még sok hozzá hasonló nagy tudású, tájékozott, a nemzet iránti hűségében tántoríthatatlan, de mégis minden irányban nyitott és lelkiismeretes embere!

 

95/13

 

 

 

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

 

 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

 

www.ungerska.se

 

 

Budapesti tavasz

2012. augusztus 28. kedd, 17:21
Írta: Saáry Éva

 

Saáry Éva 

 

BUDAPESTI  TAVASZ

 

 

 

     Magyarországi tartózkodásom tapasztalatai ezúttal nem voltak olyan lehangolóak, mint az előző alkalommal. Noha nagy a szegénység, súlyosak az anyagi gondok, a közhangulatot a magyarellenes kirohanások, úgy látom, felrázták, s kezd kialakulni valami szolidaritás, valami nemzeti öntudat, ami sajnos nem vonatkozik a habzó szájjal mindenkit és mindent kifogásoló és támadó ellenzékre.

     Az új köztársasági elnök első programbeszédei biztatóak. Nagyon becsületes, jellemes embernek tűnik. Már az elején kijelentette, hogy egy “új kiegyezést” (magyar-magyar megbékélést) akar létrehozni. Csak azokat a törvényeket fogadja el, melyeknek a szellemével egyetért, és kegyetlenül visszadob mindent, amit hamisnak vagy igazságtalannak tart.

     A Jobbik szerepén és megnyilatkozásain viszont érdemes elgondolkozni, hiszen megbontja a kormánypárti egységet, és megvalósíthatatlan, gyakran destruktív javaslatokkal áll elő. Népszavazást tervez például az EU-ból való kilépésre, amit én (aki korántsem vagyok lelkes híve Brüsszelnek), irreálisnak és felelőtlennek találok. “Elkergetni a multikat, és független, nemzeti jegybankot létrehozni!” - ez a jelszó. De hát lehet-e “szél ellen…” ??

     Sokan háborognak az “egykulcsos adó” igazságtalansága miatt, de úgy tudom, sok más országban is úgy van, hogy mindenkinek jövedelme egy bizonyos (egyforma) százalékát kell leadnia.  A tapasztalatok különbözőek.

     A sokszor idézett Széll Kálmán terv mottója, hogy jobb a fogyasztást megadóztatni, mint a béreket csökkenteni. Gazdasági téren rengeteg változtatás és újítás van, melyek részletes ismertetésében nem tudok elmerülni. Mesterházy Attila feltalálta a spanyolviaszkot. Úgy véli, „nem megszorításokra van szükség, hanem új munkahelyeket kell teremteni”.  Csak éppen azt nem mondja meg, hol és hogyan. Svájcban is ezen töprengenek, de eddig még nem találtak megoldást.

     A kultúra Magyarországon még mindig fontos helyet foglal el. Rengeteg a kiállítás, a konferencia, a program, melyek közül dicséretesen kiemelkedik az elszakított területekről érkező színtársulatok fesztiválja. A múzeumok nyomora viszont közismert. A szép műemlék épületeket (Földtani Intézet, Károlyi Palota stb.) az árúba bocsátás réme fenyegeti.

     A Kossuth Rádió (én főleg azt hallgattam, mert az ad átfogó képet az ország állapotáról) műsora sokkal igényesebb, mint bármelyik nyugati adóé, bár a pénzhiány itt is megmutatkozik. Most készült színdarab, rádiójáték alig van. Leginkább a nyolcvanas-kilencvenes években felvetteket ismétlik. Érdekes gazdasági vitákat, történelmi fejtegetéseket, interjúkat lehet hallani. Minden délben és este van folytatásos regény (most pl. Ottlik Géza műveiből olvastak fel), sőt január óta lírai negyedóra is, melynek keretében egy-egy költőt mutatnak be. Szomorú azonban, hogy a nyugatiakat teljesen kizárták. Nem veszik figyelembe még azokat sem, akik haza költöztek, és életüket otthon fejezték be, mint Tunyogi Csapó Gábor vagy Major Zala Lajos, hogy csak két kiragadott nevet említsek. Az avantgárdot képviselő Magyar Műhelynek rendeztek ugyan bemutatót az Írószövetségben, de a nemzeti emigráció tevékenységét most is teljesen elhallgatják. Ellenérvnek fel lehetne hozni Márai vagy Wass Albert népszerűségét, de az  előbbit a milanói Pressburger futtatta fel (az örökösök eltűntével, jó “üzletet” látva benne), az utóbbi propagandáját viszont a fiai pénzelik.

     Jó ötletnek tartom, hogy a rádióban, az időjárás jelentés kiegészítéseként egészségi tanácsokat adnak. Elmondják, hogy a következő napokban kinek mire kell vigyáznia. Nem tudom, létezik-e ilyesmi valahol a nyugati médiában?

     Örvendetes a keresztény, hazafias érzés élesztése, táplálása, és a történelemi események revíziója. Sok szó esik a Mindszenty évfordulóról, sőt Horthy Miklósnak, Istvánnak is emeltek szobrot, noha csak vidéken. (Ezek gyakran merényleteknek vannak kitéve.)

     Az iskolákban most zajlottak az érettségi vizsgák. Furcsa, hogy létezik egy “emelt szintű” érettségi, melyet egyre többen választanak, nagyobb esélyeket remélve.

     A nyelvtanulás körül vita folyik. Egyes munkahelyek elnyerésénél feltételül szabják a középső, illetve a felsőfogú nyelvvizsga letételét. A 40 éven felüliek esetében azonban elnézőbbek, mondván, hogy ők, “koruknál fogva”, már nehezebben tanulnak. A legkedveltebb természetesen az angol, noha szerintem elsősorban németre lenne szükség, nem beszélve az oroszról, a keleti nyelvekről, vagy éppen a környező országok idiómáiról.

     Az utcakép? A belvárosban is üresen tátongó, “kiadó” üzletek sorával és szürkén hullámzó tömeggel találkozunk (a színektől való idegenkedést a kommunista világból örökölték). A lépcsőfeljáróknál koldusok ülnek, de az aluljárók “csodák udvarainak” egy részét, hála a polgármester szigorának, felszámolták.

     Az idősebbek között még mindig akadnak olyanok, akik lehalkítják a hangjukat, mikor nyilvános helyen beszélnek. Az ösztönös félelem és gyanakvás nem veszett ki teljesen belőlük, pedig most már nincsen veszély, csak okosan kell megválasztani a partnert.

     A miniszterelnök népszerűsége, úgy látom, a nehézségek ellenére sem csökkent lényegesen, sőt a támadások következtében talán növekedett is. Olyanok is mellé állnak, akik eddig közönyösek voltak.

     Az ellenzékről röviden már az előzőekben írtam. Ehhez legföljebb annyit fűzök hozzá, hogy - miként a rádióban hallottam - “Gyurcsány több sebből vérzik”. A Magyar Narancs vezércikke is elhatárolta magát tőle. Számláján van az öszödi beszéd, szakdolgozatának eltűnése, az 50. évfordulón elrendelt brutális rendőri beavatkozás… minek soroljam?

     Fricz Tamás politikai elemző, a Civil Összefogás elnöke, hazánkat “következmények nélküli országnak” nevezte, mert sem a 40 esztendős kommunizmus, sem a bal liberális korszak vétkeit még nem kérték következetesen számon.

     Társaságban a “másként gondolkodók” nem nagyon merik hangoztatni a nézeteiket. Sumákolnak, és azzal hárítják el maguktól a véleménynyilvánítást, hogy “ne politizáljunk”.

     Végül talán megemlítek két érdekes tárlatot. Láttam a Nemzeti Galériában a magyar történelmet művészeti alkotásokban bemutató “Hősök, királyok, szentek” és a Nemzeti Múzeumban a XXX. Magyar Sajtófotó kiállítást. Mindkettő sok, értékes tanulsággal járt. A Várban nyüzsögtek a külföldi turisták.

2012. május

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

 

 

Köszönjük a látogatást, kérjük nézzen vissza később is!

www.ungerska.se

 

 

 

Magyar emigráció a lexikonokban

2013. május 28. kedd, 00:22
Írta: Révai, Pallas

 

 

 

 

MAGYAR EMIGRÁCIÓ

 

 

 

Kettőt ismer ilyet a magyar történelem, t.i. a II. Rákóczi Ferencét (l. o.) és az 1849-iki emigrációt. Ez utóbbi nagy emigráció élén maga a volt kormányzó, Kossuth Lajos állott (l. o.). 1849 aug. 19. és 24-ike közt, Kossuth kiséretében, v. külön csapatokban Orsovánál hagyták el Magyarország határát. Ezek közt voltak gr. Batthyány Kázmér, a magyar kormány debreceni külügyminisztere, Szemere Bertalan miniszterelnök, Bem, Mészáros Lázár, Perczel Mór, Dembinski, Kmety, Guyon, b.  Stein tábornok, a lengyel Visocky, Zamoisky, Bulharin, gr. Monti, az olasz olasz légió vezére, gr. Batthyány István, gr. Vay László, Ihász Dániel, Asbóth Sándor ezredesek, Balogh János, Ludvigh János, Perczel Miklós,Bittó István, Hajnik Pál, Házmán Ferenc, Katona Miklós, Berzenczey László képviselők s többnyire kormánybiztosok, Egressy Gábor, a nagy szinész és kormánybiztos, Gyurman Adolf és Bangya János hírlapíróók stb. Batthyány Kázmérral együtt ment neje; Kossuthot  és Perczel Mórt csak később követhette családja. Szemere Bertalan, Hajnik, Bittó és Ivánka Zsigmond előlegesen ellátván magukat útlevelekkel, szerencsésen Franciaországba v. Angliába jutottak, hol velük csak későbben találkoztak az emigráció többi tagjai. Mások, mint a nemzeti kormány politikai s diplomáciai ügyvivői, már külföldön voltak; így gr. Andrássy Gyula a fényes portánál, Szalay László Angliában, gr. Teleki László a francia udvarnál, Beöthy Ödön bihari főispán s főkormánybiztos; megmenekültek továbbá:  Irányi Dániel, Beniczky Lajos, b. Jósika Miklós, Vukovich Sebő igazságügyminiszter, Horváth Mihály püspök, kultuszminiszter,  Almásy Pál, a képviselőház elnöke Debrecenben, Gorove István, gr. Teleki Sándor,Pulszky Ferenc, Rónay Jácint, gr. Asztalos Lónyay Menyhért, gr. Bethlen Gergely, gr. Csáky László, nemeskéri Kis Miklós ezredes, Csernátony Lajos, Türr István, későbben olasz tábornok, ki Napoleon császár rokonságába házasodott, Simonyi Ernő, b. Majthényi József, főrendiházi jegyző, Ács Gida ref. lelkész, a két Szabó s Mednyánszky Sándor ezredesek. Thaly Zsigmond stb. Végre egyesültek ezekkel a komáromi kapitulánsok: Klapka György tábornok, Ujházy komáromi polgári biztos, gr. Esterházy Pál, Puky Miklós stb. A hazát elhagyták, de a hazafiak emigrációjától elkülönözve éltek: a Klagenfurtba internált Görgey Arthur, ki vegyészeti tanulmányaiba temetkezett, s Madarász László a debreceni rendőrfőnök.

          Az ország déli határán, Kossuth társaságában említett menekültek, mintegy 686-an, Viddinben a török földre érkezve, kénytelenek voltak fegyvereiket a törökök kezébe letenni, s magukat a szultán oltalmába ajánlották. A nemesszívű szultán igen nehéz helyzetben volt. Az ausztriai császár a magyaroknak, az orosz cár pedig a lengyeleknek kiadatását fenyegető hangon követelte. A porta kitérő választ adott, mire az orosz és osztrák nagykövetek a diplomáciai viszonyt megszakították. Szeptember 18. értésükre adatott a legnagyobb veszélyben forgó menekülteknek, hogy a porta a fenyegető két nagyhatalom irányában azáltal remél a bajból kivergődni, ha az emigránsok az iszlámra áttérnek. Ez az ajánlat különböző hatást s elhatározást idézett elő a menekültek soraiban. 238 egyén, ezek közt nemzetiségre nézve 216 magyar (8 nő), 7 lengyel, 15 olasz, 3 tábornok (Bem, ki mindenre kész volt, csakhogy gyülölt ellenségével, az orosszal verekedhessék. Kmety és Stein), 3 ezredes s alezredes, 60 más főtiszt a 172 altiszt és közlegény, a képviselők közül Balogh János csakugyan áttértek. A többiek azonban, élükön Kossuthtal, kijelentették, hogy készebbek magukat a bakó bárdja alá kiszolgáltatni, mint atyáik hitét elhagyni.

                      Azalatt, a diplomáciai tárgyalások során, a császári udvarok némileg engedtek dölyfös követeléseikből s már csak annyit kivántak, hogy a menekültek Törökország belsejében őriztessenek. Emellett a bécsi kormány Hauslab tábornokot avégett küldte Viddinbe, hogy ott a magyar menekülteket amnesztia igéretével hazacsalogassa. S talált is sokakara akik az eddig történtek folytán elcsüggedve, hajlandók voltak a hazájukba visszatérést kockáztatni. Nemsokára 2000-nél több menekülttel tért vissza az értük küldött néhány gőzhajó, kiket azonban a Viddinben maradtak a boszankodás s megvetés minden jelével kisértek. A porta most az emigránsok jövő tartózkodási helyül a határtól távolabb fekső Sumlát tűzte ki. Az emigráció vezére ez alkalommal Viddin piacának egyik erkélyéről beszédet mondott, tudatva a nagylelkű szultán elhatározását, hogy atyai oltalmát a magyar emigránsoktól, kiknek üdvözletét s áldását küldi soha meg nem vonja, még akkor sem, ha ez birodalmának veszélyét idézné elő. Okt. 29. kezdődött meg a kivándorlás Viddinből Sumla felé több csapatban. Az első csapatot, mely 400 főnyi lengyelből állott, Bem, most már Murat pasa vezérelte s hozzá csatlakozott Mészáros és Vay László; okt. 31. következett 102 olasz, Monti gróf vezérlete alatt, nov. 1. indultak a renegátok Stein (Ferhad) és Kmty (Khamil, később Iszmail pasa) alatt 165 főre menő csapatban; a költözést nov. 3. a magyarok, 320-an fejezték be, kiket Kossuth, Batthyány Kázmér gr., s a két Perczel, Házmán Ferenc,Balog János, Egressy Gábor stb. vezettek. Sumlában hónapokig kellett bellebbezve maradniok, s ekkor se engedtetett nekik szabad távozás, sőt nemsokára Európa határain is tul, Kis-Ázsiának Kutahia nevű, kietlen, kopár vidékén fekvő városába bellebbeztettek, hova 1850 ápr. 12-én érkeztek. Helyzetük mindinkább csüggesztő és vigasztalan lett. Ezt Kossuth a kétszínű európai diplomáciának, különösen a nagyon is óvatos lord Palmerstonnak tulajdonította. Végre az északamerikai államok léptek erélyesen közbe s kieszközölték, hogy Magyarország volt kormányzója amerikai hadihajón a szabad államok földére vitessék, mint ezek vendége. Kossuth Gibraltárban elhagyta az amerikai hajót s angol hajón, miután a Franciaországon való keresztülutazást Napoleon, a köztársaság elnöke, nem engedte meg, átment Angliába s előbb annak nagyobb városaiban, majd az északamerikai szabad államokban körutat téve, fényes szónoklataival ismertette a magyar nemzeti ügyet, a szabadságharcot s ennek elbukása okait. Rajongó részvétet ébresztett a magyarok iránt az angol s amerikai szabadságszerető népeknél, kényszerítve ezáltal a népektől függő kormányokat is a zsarnokilag eltiport magyarság felkarolására. Angliából 1854. hajózott át Amerikába, hogy megköszönje az Egyesült-Államok kongresszusának s elnökének az emigráció menekülhetését Kutahiából. Az angol nyelvet annyira sajátjává tette, hogy ékesszólását a született angolok is bámulták.

Kossuthnak Amerikából visszatérése után következett a M. politikai és diplomáciai szereplése. Ezzel telt el a száműzetés mintegy tíz évig tartó második időszaka. III. Napoleon francia császárnak az olasz függetlenség érdekében Ausztria ellen kezdett háborúja, melyben kezdettől fogva résztvett a magyar emigrációnak ezentúl Olaszországban tartózkodó tekintélyes része, élénk reményekre ébresztette őket. A villafrancai béke nagyon lehangolta e remélyeket, bár Napoleon s az olasz miniszter, Cavour érdekei még folyvást szükségessé tették a közreműködést s a magyar kérdés fenntartását. De Garibaldi felkelése, kinek harcaiban számos magyar emigráns (ezek közt Türr tábornok) jelentékeny részt vett, szükségtelenné tette a külháborut; Olaszország önerejével felszabadította magát. Napoleon pártfogása megszünt, Cavour is meghalt s ezzel véget ért a magyar száműzöttek tettleges működése s Kossuth ez irányban való szereplése. Az emigránsok legnagyobb része meggyőződött, hogy a külföldről hazájának segélyt nem várhat. Ily hangulatban találta őket az 1867-iki kiegyezés és amnesztia, s azok nyomán, kik már előbb jónak látták maguknak kegyelmet eszközölni, most már, igen kevés kivétellel, tömegesen visszatértek a hazába.

Az emigrációban főszerepet vittek Kossuthon kivül gr. Teleki László, Ludvigh János, Pulszky Ferenc, Klapka tábornok, b. Jósika Miklós, gr. Andrássy Gyula, stb. Küzdelmük nem mondható eredménytelenne. „Odisszeájuk – írja Pulszky – megszerezte a magyar névnek a tiszteletét még az óceánon túl is ; ha szenvedtek, szenvedéseik csak egyéniek maradtak, míg a nemzet ismeretessé lett ott is, ahol azelőtt nevét is alig hallották.”

  

Irodalom:

Veres Sándor, A magyar emigráció Keleten. 1889;

Egressy Gábor naplója ugyane tárgyról;

Kossuth Lajos, Irataim az Emigrációbóo, 1880-82;

Szemere Bertalan Naplója, 1869;

Pulszky Ferenc, Életem és korom, 1884;

Pap János emigráns jegyzetei nyomán;

Szalcer Sándor, A magyar emigráció Törökországban 1849-61;

Dancs Lajos, Töredék tíz éves emigracionális élményeimből;

László Károly, Napló-töredék, a török és amerikai emigrációból, 1887;

Figyelmessy Emlékiratai, Kaczián Géza közlése a Magyarország 1914. évf.

 

Forrás: RÉVAI NAGY LEXIKONA, 13 kötet, 144-145. oldal  

 

 

 

MAGYAR EMIGRÁCIÓ

 

Kettőt ismer ilyet a magyar történelem, t.i. a II. Rákóczi Ferencét (l. o.) és az 1849-iki emigrációt. Ez utóbbi nagy emigráció élén maga a volt kormányzó, Kossuth Lajos állott (l. o.). 1849 aug. 20-ika körül lépte át a kormányzóval együtt menekült emigráns sereg Magyarország határát, hol a padisá vendégeinek címe alatt az európai diplomácia foglya lett. Kossuth kiséretében voltak, vagy külön csapatokban ugyanakkor lépték át a határt többek közt Batthyány Kázmér gr., a magyar kormány debreceni külügyminisztere, Szemere Bertalan miniszterelnök, Bem, Mészáros Lázár, Perczel Mór, Kmety, az angol Guyon Rikárd, Stein br., forradalmi tábornok, a lengyel Visocky, Zamoisky, Dembinsky őrnagy, az olasz légió vezére Monti gr., Batthyány István gr., Vay László gr., Ihász Dániel, Asbóth Sándor ezredesek, Balogh János, Ludvigh János, Perczel Miklós, Bittó István, Hajnik Pál, Hazman Ferenc, Katona Miklós, Berzenczey, Kórody, Makay, Faust, Szerényi képviselők s többnyire kormánybiztosok, Egressy Gábor, a nagy szinész és kormánybiztos több hirlapiró, u.m. Gyurman Adolf, Bangya János stb. Batthyány Kázmér gróffal együtt ment neke; Kossuth és Perczel Mór neje s családai csak később követhették férjeiket. Ezek közül Szemere Bertalan, Fülöp Lipót, Hajnik Pál, Bittó István, Ivánka Zsigmond előlegesen ellátván magukat útlevelekkel, szerencsésen megszöktek s tengeri úton Franciaországba v. Angliába jutottak, hol velük csak későbben találkoztak az emigráció többi tagjai. Mások az 1848-49-iki évek vezérfiai közül ekkor már, mint a nemzeti kormány politikai s diplomáciai ügyvivői, külföldön voltak, ugyszintén Andrássy Gyula gr. a fényes portánál, Szalay László Angliában, Teleki László gróf a francia udvarnál, Beöthy Ödön bihari főispán s főkormánybiztos; vagy más utakon menekültek, mint Pulszky Ferenc, Irányi Dániel, Beniczky Lajos, Jósika Miklós br., Vukovich Sebő igazságügyminiszter, Horváth Miháy püspök, kultuszminiszter Almásy Pál, a képviselőház elnöke Debrecenben, Gorove István, Rónay Jácint, Asztalos, Teleki Sándor gr., LónyayMenyhért, Bethlen Gergely gr., Csáky László gr., nemeskéri Kis Miklós ezredes, Csernátoni Lajos, Türr István, későbben olasz tábornok, ki Napoleon császár rokonságába házasodott, Simonyi Ernő, Majthényi József br., főrendiházi jegyző, a két Szabó s Mednyánszky Sándor ezredesek. Thaly Zsigmond stb. Végre egyesültek ezekkel a komáromi kapitulánsok: Klapka György tábornok, Ujházy komáromi polgári biztos, Esterházy Pál gr., Puky Miklós stb. A hazát elhagyták, de a hazafiak emigrációjától elkülönözve éltek: a Klagenfurtba internált Görgey Arthur, ki vegyészeti tanulmányaiba temetkezett, s Madarász László a debreceni rendőrfőnök, ki máig is Amerika földjét miveli.

Az ország déli határán, Kossuth társaságában említett menekültek a török földre érkezve, kénytelenek voltak fegyvereiket a törökök kezébe letenni, s magukat a szultán oltalmába ajánlották. A kormányzó eleve kieszközölte s biztosította maga s társai részére a barátságos fogadtatást.

Viddinben Kossuth s tábornokai és külügyi minisztere, Batthyány Kázmér gr. a várban s városban szállásoltattak el, a menekültek nagy tömege pedig a városon kivül s a szabad ég alatt tanyázott, s minthogy annyi vendég elfogadására nem volt kellő előkészület, eleinte élelemben s ruházatban nagy szükséget szenvedett. Tudtukra adatott, hogy mindaddig Viddinben kell tartózkodniok, mig sorsukra nézve a szultántól határozott utasítás nem érkezik. A nemes szivü szultán igen nehéz helyzetben volt. Az ausztriai internuncius az osztrák alattvalóknak, az orosz cár pedig a lengyeleknek kiadatását fenyegető hangon követelte. A porta kitérő választ adott, mire az orosz és osztrák követek ultimátumot adtak be, melyben kétszer huszonnégy óra alatt egyenes választ kivántak, ellenkező esetben a diplomáciai összeköttetés megszüntetésével fenyegetőztek. A nagyvezér tüstént összehivta az államtanácsot (divánt), hol hosszas és heves tanácskozás után a nagyvezér s a többség, az angol és francia követekkel eleve megállapodásra jutva, a ki nem adás mellett nyilatkoztak, s okaik kifejtése vétett a két császári udvarhoz rendkivüli követek küldését határozták el, mire az orosz és osztrák nagykövetek a diplomáciai viszonyt megszakították. Szept. 18. értésükre adatott a legnagyobb veszélyben forgó menekülteknek, hogy a porta a fenyegető két nagyhatalom irányában azáltal remél a bajból kivergődni, ha az emigránsok az iszlámra áttérnek, török alattvalók lesznek, a török hadseregben alkalmazást nyernek; ellenkező esetben a porta nem érzi magát elég erősnek kiadatásukat megtagadni, de azt tévén e kijelentéshez, hogy azért legkevésbbé sincsenek erre kötelezve, s magukkal e tekintetben egészen szabadon rendelkezhetnek. Ez az ajánlat különböző hatást s elhatározást idézett elő a menekültek soraiban. 238 egyén, ezek közt nemzetiségre nézve 216 magyar (8 nőt), 7 lengyel, 15 olasz, 3 tábornok (Bem, ki mindenre kész volt, csakhogy gyülölt ellenségével, az orosszal verekedhessék. Kmety és Stein), 3 ezredes s alezredes, 60 más főtiszt a 172 altiszt és közlegény, a képviselők közül Balogh János csakugyan áttértek. Kossuthban, kihez Batthyány Kázmér gr., Visocky Zamoisky lengyel főnökök, a Perczel testvérek stb. csatlakoztak, a porta e felhivása mély elkeseredést szült s mindezek kijelentették, hogy készebbek magukat a bakó bárdja alá kiszolgáltatni, mint multjukat beszennyezni s atyáik hitét elhagyni. Ez érzelmeknek Kossuth élénk kifejezést adott lord Palmerston angol miniszterelnökhöz intézett levelében, melyben egyszersmind felemliti az emigránsok mostoha ellátását s inségét. Ez utóbbi bajon szept. hó közepe óta segítve lett; Konstantinápolyból érkezett utasítások folytán a szegény menekültek ruhával láttattak el, élelmezés tekintetében pedig a török seregekkel egyenlő lábra tétettek.

Azalatt egyre folytak a diplomáciai értekezések a letartóztatott menekültek sorsát illetőleg. Angol s Franciaország kormányai lágymelegen támogatták a porta megtaghadó válaszát, s annak fentartáásra segélyüket igérték, de nagyobb erélyt nem fejtettek ki; ellenben az angol nép szives részvétetmutatott. Erre azután a szászári udvarok némileg engedtek dölyfös követeléseikből s már csak annyit kivántak, hogy a menekültek szabadon ne bocsáttassanak s Törökország belsejében őriztessenek. Emellett a bécsi kormány Hauslab tábornokot a végett küldte Viddinbe, hogy ott a magyar menekülteket amnesztia igéretével hazacsalogassa. S talált is sokakara akik az eddig történtek folytán elcsüggedve, hajlandók voltak a hazájukba visszatérést kockáztatni. Nemsokára 2000-nél több menekülttel tért vissza az értük küldött néhány gőzhajó, kiket azonban a Viddinben maradtak, ékesszóló vezérük s főnökük nagy reményeiben osztozók, s az emigráció magasb céljait s feladatát szem előtt tartók, elmenetelük alkalmával a boszankodás s megvetés minden jelével kisértek. A porta most kijelenté, hogy az emigránsok jövő tartózkodási helyül a határtól távolabb fekső Sumlát tűzte ki. Az emigráció vezére ez alkalommal Viddin piacának egyik erkélyéről beszédet tartott, kijelentve a nagylelkű szu8ltán elhatározását, hogy Oroszország s Ausztria követeléseinek a kiadás kérdésében engedni nem fog s szavát sesküjét adta, hogy atyai oltalmát a magyar emigránsoktól, kiknek üdvözletét s áldását küldi soha meg nem vonja, még akkor sem, ha ez birodalmának veszélyét idézné elő. Ugyane lelkesült hangulattal fogadott beszédében a legvérmesebb reményeket hirdeté az elcsüggedteknek; elmondta, hogy a felmentő háboru, mely akkorig még kérdés alatt állott, most már bizonyos, s csak idő kérdése; a M. magas és mindig emelkedő pontot fgoglal el s ezúttal nem marad magára hagyatva, meert Török-, Angol-, Franciaország, Svájc a legerélyesebben támogatják, s el vannak határozva a magyar haza függetlenségét kivivni stb. Okt. 29. kezdődött meg a kivándorlás Viddinből Sumla felé több csapatban. Az első csapatot, mely 400 főnyi lengyelből állott,Bem, most már Murat pasa vezérelte s hozzá csatlakozott Mészáros és Vay László; 31. következett 102 olasz, Monti gróf vezérlete alatt, nov. 1. indultak a renegátok Stein és Kmty (török nevükön Férhad és Khamil pasák) alatt 165 főre menő csapatban; a költözést nov. 3. a magyarok, 320-an fejezték be, kiket Kossuth, Batthyány Kázmér gr., s a két Perczel, Hazman Ferenc, Balog János, Egressy Gábor stb. vezettek, s mintegy 40 nő kisért, ezek közt Batthyány Kázmér gr. hitvese. Sumlába megérkezve, a kitüntetett renegátok Ibrahim pasa kastélyában kényelmesen helyeztettek el, a keresztények részére pedig az u.n. «barlanghegy» jelöltetett ki lakásul.

A vérmes remények emigránsaink megszabadulását illetőleg nem egyhamar teljesültek; Sumlában hónapokig kellett bellebbezve maradniok, s ekkor se engedtetett nekik szabad távozás, sőt nemsokára Európa határain is tul, Kis-Ázsiának Kutahia nevü kietlen, kopár vidékén fekvő, szennyes városába bellebbeztettek s helyzetük mindinkább csüggesztő és vigasztalan lett. A törökök, mint Kossuth Kutahiában 1850 ápr. 13. kelt protestációjában mondja, vendégszeretetet ajánlottak s börtönt adtak, aminek nem a jóakar, de erőtlen szultán, hanem a kétszinü európai diplomácia, különösen a nagyon is óvatos lord Palmerston volt oka, bár a már Londonban más utakon összegyült emigránsok, különösen Angliában sok összeköttetéssel biró Pulszky Ferenc, s a Párisban lelkesen működő Teleki László gr. stb. mindent elkövettek, hogy a menekülteket kiszabaditsák. Végre az északamerikai államok léptek erélyesen közbe s kieszközölték, hogy Magyarország volt kormányzója amerikai hadihajón a szabad államok földére vitessék, mint ezek vendége. Mert bár a szabadság országaiban tartózkodó említett befolyásos emigránsok mindent elkövettek, hogy Kossuthot kiszabadítsák, de két éven át hiába ostromolták az óvatos államférfiakat s célt nem érhetvén, már a megszöktetés eszköreire gondoltak, melynek keresztül vitelére Hennigsen ajánlkozott. Az európai hatalmak nem szerették, hogy Kossuth Európában maradjon, s inkább óhajtották, hogy a távol Amerikában szerepeljen; tehát sem Olaszországban, sem Franciaországban nem engedték, hogy a hajóból kiszálljon, mert nagyhirü egyénisége már a kikötőkben is óriási hatást gyakorolt a tömegekre. Kossuth azonban nem engedte magát ekképen korlátozni, Gibraltárban elhagyta az amerikai hajót s angol hajón, miután a kiszállást Franciaországban sikertelenül kisérelte meg, átment előbb Angliába, s e szabad országnak öt rokonszenvesen váró népe közé megérkezve, kiszállása helyén, Southamptonban nagy ünepéllyel s óvációkkal fogadtatott, s előbb Anglia nagyobb városaiban, majd az északamerikai szabad államokban körutat téve, fényes szónoklataival felvilágosította a kevéssé ismert magyar nemzeti ügyet, a szabadságharcot s ennek elbukása okait, s meleg részvétet ébresztett a magyarok iránt az angol s amerikai szabadságszerető népeknél, kényszerítve ezáltal a népektől függő kormányokat is az ideiglen eltiport ügy felkarolására. Angliából 1854. hajózott át. Amerikába, hogy megköszönje az Egyesült-Államok kongresszusának s elnökének az emigráció menekülhetését Kutahiából. Amerikai útján kiséretében voltak Pulszky Ferenc, Hajnik Pál, Ihász Dániel stb. Az angol nyelvet annyira sajátjává tette, hogy ékesszólását a született angolok is bámulták.

Kossuthnak Amerikából visszatérése után következett a politikai működés, diplomáciai alkudozások s konspirációk kora. Az emigráció vérmesebb tagjai sokat reméltek, de lassankint kiábrándultak s elvesztették hitüket e működés sikerében. Ezzel telt el a száműzetés mintegy tíz évig tartó második időszaka. III. Napoleon francia császárnak az olasz függetlenség érdekében Ausztria ellen kezdett háboruja, melyben kezdettől fogva résztvett a magyar emigrációnak ezentul Olaszországban tartózkodó tekintélyes része, élénk reményekre ébreszté a vérmes képzelődőket. A villafrancai béke nagyon lehangolta eremélyeket,, bár Napoleon s az olasz miniszter, Cavour érdekei még folyvást szükségessé tették a közreműködést s a magyar kérdés fenntartását. De Garibaldi felkelése, kinek harcaiban a magyar emigránsok nagyszáma (ezek közt Türr tábornok) jelentékeny részt vett, szükségtelenné tette a külháborut; Olaszország önerejével felszabadította magát. Napoleon pártfogása megszünt, Cavour is meghalt s ezzel véget ért a magyar száműzöttek tettleges működése s Kossuth ez irányban való szereplése. Az emigránsok legnagyobb része meggyőződött, hogy a külföldről hazájának segélyt nem várhat. Ily hangulatban találta őket az 1867-iki kiegyezés s amnesztia, s azok nyomán, kik már előbb jónak látták mguknak kegyelmet eszközölni s hazaszállingózni, most már, igen kevés kivétellel, tömegesen visszatértek az új életre kelt hazába.

Az emigrációban főszerepet vittek a személyes érintkezés, levelezés, irodalom, zsurnalisztika útján, s fontos megbizatások teljesítése által a főintézőn kivül Teleki László gr. Puszky Ferenc, Klapka tábornok, Jósika Miklós br., Andrássy Gyula gr., Ludvigh János stb. Pulszky Naplója szerint különösen sok szivességet tapasztaltak az angoloktól, «kik a magyar ügynek s ezt képviselő személyeknek valódi barátai lettek s az olaszoktól is, hol őket többször felhasználták. Odisszeájuk megszerezte a magyar névnek a tiszteletét még az oceánon tul is; ha szenvedtek, szenvedéseik csak egyéniek maradtak, mig a nemzet ismeretessé lett ott is, ahol azelőtt nevét is alig hallották».

Az emigránsok számát illetőleg a Kossuth megszabadulásaig eltelt két év alatt Pulszky adatai szerint, 313 menekült iratott be a londoni menekültek könyvébe, s ezek közt 26 a lengyel légióból s néhány német is. Volt köztük sok közhonvéd, kik bátran itthon maradhattak volna. Ezek nagyobb része, szabad útjeggyel s némi pénzsegéllyel ellátva, Amerikába ment át, s az Angliában maradtak száma alig haladta meg a 80-at. Kutahiából Mészáros Lázárral, ki Kossuthot pár héttel megelőzte, a «Szultán» gőzösön ment Angliába 984 személy, kikhez a londoniakból 20 csatlakozván, ennyi ment át Amerikába. Ezeken kivül sokan a «Mississippi» hajón egyenesen Törökországból mentek Amerikába néhányan állandóan a török fővárosban s török hadseregben maradtak mások Párisban éltek; már ekkor a magyar emigránsok összes száma a külföldön nem ment többre nyolcszáznál.

 

Forrás: PALLAS NAGYLEXIKON

 

Egy magyar polihisztor : Szíj Rezső emlékezete

2012. december 06. csütörtök, 22:04
Írta: Saáry Éva

 

Saáry Éva                               

 

 

EGY MAGYAR POLIHISZTOR                           

 

Szíj Rezső emlékezete    

 

 

 

     Mi, akik negyed századon át tiszteltük és szerettük, nehezen tudunk belenyugodni, hogy 90. életéve betöltése után, örökre magunkra hagyott bennünket.

     Hihetetlen, hogy nem kereshetjük föl többé a budapesti Pannónia utcában, könyvekkel, képekkel, szobrokkal (na és kéziratokkal!) telezsúfolt lakásában, s nem beszélgethetünk el vele a világ aktuális problémáiról, politikáról, művészetről.

*

    Rendkívüli ember volt. Nemcsak nagy tudással, széles látókörrel, sokoldalúsággal és ritka szervezőkészséggel rendelkezett, de azt is fölmérte, hogy a történelmi földrengések következtében szétszakadt nemzetrészeknek egymásra kell találniuk, össze kell fogniuk ahhoz, hogy népünk újra megtalálhassa önmagát.

     1981. tavaszán hallottam róla először, midőn föltűnő bátorsággal, a kommunista kultúrpolitika megkerülésével, a Műbarátok Társasága elnökeként és tudtomon kívül, bemutatta Budapesten a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK) munkásságát és indexen lévő könyveit.

     Természetesen, megköszöntem ezt neki. Eleinte leveleket váltottunk, majd többször meghívtam előadónak, részint a Lugánói Tanulmányi Napokra, részint a Ticinói Magyar Egyesületbe. Gondosan összeállított referátumain kívül, mások beszámolóit is kiegészítette. Bámulatos emlékezőtehetséggel rendelkezve, mindenhez hozzá tudott szólni.

     Svájci tartózkodásai alkalmával mindig nálam lakott, s így alkalmunk adódott sok mindenről eszmét cserélni.

     Pápán református teológiát végzett, és lelkészként kezdte a pályafutását a dunántúli Sárváron. Kíméletlen igazmondása miatt azonban nem egyszer nehézségei támadtak, s így végül búcsút mondott a szószéknek (noha a kapcsolat egyházával mindvégig megmaradt).

     A háború után, parasztpárti politikusként se járt jobban. Hamar belátta, hogy igazi működési területe az irodalom, a művészet.

     Kiadóvállalatot alapított (nagyon értette a mesterség minden csínját-bínját), majd sorozatosan több fontos egyesület szervezője, ügyvezető elnöke lett.

     Élete utolsó éveiben a Hermann Ottó Társaság volt a szívügye. Minden hétfő este összejöveteleket, előadásokat rendezett a Magyarok Házában.

    A könyvkiadást azonban – Szenci Molnár néven – sohasem hagyta abba. A rendszerváltás óta több mint 100 kötetet jelentetett meg – bámulatos ügyességgel előteremtve a kiadásukhoz szükséges anyagiakat is.

    Szerzőiben a pártatlan igazság kimondásának bátorságát méltányolta és kereste, nem egyszer tiltott vagy járatlan utakra merészkedve. Egyedül könyvei terjesztését nem tudta megoldani kielégítően, de így is több terhet vett magára, mint amit egy ember, normális körülmények között elbírhatott.

*

     Élete, életműve adatszerű földolgozására én nem vállalkozhatom. Azt bizonyára megteszik helyettem mások. Én itt, ebben az írásomban az Embernek szeretnék emléket állítani, ahogyan az évek folyamán megismertem.

     Optimizmus és pozitív gondolkodás jellemezte. Harcolt a magyarság és a magyar történelem borúlátó bemutatása ellen. Mindig az eredményeket emelte ki, s az ezeréves fönnmaradás szinte hihetetlen tényét hangsúlyozta.

     Lehettek persze neki is nagy csalódásai, nagy lehangolódásai, de ezeket kifelé sohasem mutatta. Nem panaszolta bajait, nem sajnálkozott a múlton. Csak a jövő érdekelte. Még utolsó, ez év áprilisi találkozásunk alkalmával is, midőn már erőtlen, gyönge volt - csupán a "terveiről" beszélt.

     Nagy szenvedélye volt az értékek összegyűjtése és megőrzése, akármikről lett légyen is szó.  Utolsó idejében kínzó gondja volt a nála fölhalmozott, jelentős anyag továbbadása, megfelelő helyekre juttatása. Ezt a munkát valószínűleg nem tudta befejezni; nagy része a lányaira (Enikő, Rózsa) marad.

*

     Ha testileg el is távozott közülünk, igyekszünk a munkáját folytatni, és szellemét, tanításait megőrizni.

 

06/13

 

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

 

 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

 

www.ungerska.se

 

 

Magyarország és az emigráció

2013. május 26. vasárnap, 19:18
Írta: adminisztrátor

 

Írta (gyűjtötte és összeállította): SZÖLLŐSI  Antal  

 

 

Magyarország és az emigráció

 

 

 

 

 

 

Hazatért gyűjtemények


A '45-ös magyar katonai emigráció Kanadában két ismert hadtörténelmi gyűjte­ményt hozott létre: Oshawa városában a repülős emlékeket gyűjtő "Magyar Aero Múzeu­mot", Torontóban pedig a "Magyar Királyi Fegyveres Erők Múzeumát". Az oshawai múze­um 1992-ben, a torontói 2000 tavaszán került haza Magyarországra. A gyűjtemények muzeálisan legértékesebb részéből, továbbá Németországból 1994-ben hazakerült "Ludovika Múzeum" és egyéb kisebb emigrációs emlékanyag legérdekesebb tárgyaiból készült "Hazatért gyűjtemények" című, 2000 májusában megnyílt kiállítás.

Magyarországot 1944 után, több hullámban jóval több, mint félmillió állampolgára hagyta el, ebből az 1945-öt követő évtizedben mintegy háromszázezer. Akik ekkor emigráltak, java részük politikai menekült, soraik között sokan - miként a most bemutatott gyűjtemények possessorai - volt hivatásos katonák. Helyüket a politikai színskálán a történelem jobboldalra jelölte ki, nézeteik a mérsékelten konzervatívtól a szélsőségesen radikális irányzatokig terjedtek. Tevékenységük mozgatórugója az érzelmi és világnézeti megalapozottságú antikommunizmus és szovjetellenesség.

A hatvanas évek közepére a világpolitika változásaival a katonai emigráció lehetőségei összeszűkültek; az új realitások szertefoszlatták az általuk két évtizeden keresztül töretlenül hitt "felszabadítás doktrínáját", a győztes hazatérés mítoszát.

Ebben a megváltozott helyzetben a szervezetekben előtérbe kerültek a kulturális és művelődési értékmentő tevékenységek. Ezzel is magyarázható, hogy szinte egymással versengve alakultak meg és önkéntes adományok révén folyamatosan gyarapodtak a "múzeum" elnevezéssel jelölt gyűjtemények, s ha a hazatérés lehetősége időben távolabbra is került, a cél továbbra is, deklaráltan az maradt, hogy ezen hadtörténeti vonatkozású gyűjtemények tárgyai egyszer majd Magyarországra jutnak, ahogy a létrehozók megfogalmazták: "a magyar nép budavári Hadtörténeti Múzeumába".

A kiállítás megtekinthető a Múzeum földszintjén 2000. májusától.

 

Forrás: budapestterminal.hu/.../870-hazatert-gyujteme...

 

 

Az oldal folyamatos feltöltés, szerkesztés alatt áll.

 

Köszönjük a látogatást és kérjük nézzen vissza később is! 

 

 

Északi Magyar Archívum. Felelős szerkesztő: Szöllősi Antal.
Copyright © 2011 Szöllősi Antal, Ungerska arkivet (Északi Magyar Archívum).
All Rights Reserved.