Svédországi magyarok: tornyot építenek

• E-mail

Csinta Samu

Svédországi magyarok: tornyot építenek

Tångagärdei anyanyelvőrző tábor kicsiknek és szüleiknek Kuti Ilona nénit tegnap temették Göteborgban. Fogy a magyar, szokták ilyenkor megfogalmazni a letargikus hangvételű mondatot.

A közel nyolcvanesztendős, erdélyi származású nénitől való illő búcsúvétel mellett azonban engedtessék meg nekem, hogy a következővel folytassam: nem egészen 100 kilométerrel odébb több mint nyolcvan svédországi magyar, gyerekek és felnőttek varázslatos hangulatú táborban beszélnek, énekelnek, szavalnak és játszanak magyarul, miközben a felnőttek – saját megfogalmazásuk szerint – igyekeznek magyarul szeretni őket.
Az otthoni tömbmagyar léthez szokott ember talán nem érti, mi a különösen megragadó egy ilyen táborban. A svédországi magyar protestáns egyház tulajdonában lévő tångagärdei házban immár kilencedik éve összesereglők számára azonban ez a tíznapos együttlét jelenti a nyár központi eseményét. E bő hét alatt teremtik meg egymásnak azt a nyelvi közeget, amely nélkül az anyanyelv is a tanult nyelv szintjére süllyedhet, s aligha kifogásolható, ha két magyar gyerek svédül szól egymáshoz, ha sürgős közölnivalója támad.
 

Újrafogalmazott célok 
 

Erdélyből vagy az anyaországból nézve az identitástudat, a nyelvápolás pusztán szándék kérdése. A 33–35 ezer főre tehető svédországi magyarság számára azonban sokkal több, s célja, rendeltetése kapcsán is rengeteg kérdés vár válaszra.
Az 1945–’46-os kulákkitelepítés, az ’56-osok 12 ezres hulláma, a hatvanas és nyolcvanas évek közötti időszak „disszidens” kiszivárgói, a nyolcvanas évek közepétől egyre duzzadó létszámú erdélyi menekültek, vagy a balkáni háború elől szabadulni próbáló délvidékiek számára még a hazatérés reményét ébren tartó nosztalgikus cselekvés volt a magyar nyelv ápolása, a hagyományok életben tartása. A kommunizmus összeomlása után viszont a helyzet alapvetően megváltozott: legtöbben kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy svédországi gyökereik már sokkal erősebbek, mint szülőföldhöz kötő hajszálerek. Immár gyermekeik, unokáik élnek „idehaza”, a Stockholmtól délre húzódó svéd területeken, „odahaza” viszont egyre kevesebb barát, rokon, emlék vár rájuk.

 „Az elmúlt tíz esztendő helyzetünk újraértékelése, feladataink újrafogalmazása jegyében telt el – mondja Bihari Szabolcs, a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége (SMOSZ) Szatmárnémetiből húsz évvel ezelőtt kivándorolt elnöke. – Miután leszámoltunk néhány illúzióval, arra a következtetésre jutottunk, hogy az elkövetkező időszakban két dologra kell koncentrálnunk: az anyanyelv életben tartására gyermekeink, unokáink számára, illetve hasznosítani a svédekhez fűződő kapcsolati tőkénket.”

Az egyház utazó nagykövete, a Svédországtól Észtországig szolgáló, marosvásárhelyi születésű Molnár Veress Pál lelkész azért még reménykedik: „Az anyanyelv ápolásával igyekeznünk kell fenntartani a nyelvi visszailleszkedés esélyét a később esetleg hazatérők számára.”
Egyik célkitűzés teljesítése sem könnyű. Azt mondják, az identitáserősítés lendületét az is fékezi, hogy nem érzik az anyaország odafigyelését, segítségét, s a budapesti fagyosság kölcsönös bizalmatlanságot szül. A SMOSZ és az egyház közös szervezésében működő vasárnapi iskolák mellett több városban is önkormányzati keretek között zajlik a magyaroktatás. Az órák ideális esetben egyszerre számítanak történelem-, zene- és irodalomórának, de arra is van példa, hogy a szülők elégedetlenek a tanári teljesítménnyel. Az önkormányzati alkalmazásban lévő tanárok cseréje azonban szinte lehetetlen, pedig a felelőtlen vagy felkészületlen tanár visszafordíthatatlan károkat okozhat.

A hogyan tovább kérdésére igyekszik választ találni, stratégiát kialakítani az az összejövetel is, amelynek rövidesen a göteborgi önkormányzati képviselőjelölt, Burda Judit ad otthont. A házigazda megfogalmazásában meg kell találniuk a választ arra, hogy „az anyanyelvért való hadakozásunk nem eredménytelen szárnycsattogtatás-e.”
 

Családi visszaszámlálás 
 

A 150 éves tångagärdei házban zajló tevékenységtől azonban egyelőre távol maradnak ezek a gondok. A szülőkből, tanárokból, anyaországi és csíkszeredai pedagógusokból álló oktatói-felügyelői gárda egyetlen szabálynak igyekszik érvényt szerezni: a tábor tíz napja alatt csak magyarul beszélünk. Amúgy szó sincs cserkészfegyelemről, egy kis lazaság mindig belefér, legyen az délelőtti közös éneklés, az idei téma, a Felvidék történelmének életkorhoz, magyarnyelv-tudáshoz, érdeklődéshez szabott megismertetése, számháborúzás vagy esti kölyökdiszkó.

A Ki mit tud verseny abszolút családi légkörről árulkodik. A műsorvezető, Áron lazán kezeli a fellépőket és a közönséget, Máté, Zsuzsa és Laci gitáros-hegedűs-orgonás triójának Esmeralda-bluesát visszakövetelik, Marci heavy metal fellépése nemcsak tinilányszíveket dobogtat meg, a hétéves Julcsi pedig úgy adja elő Horváth István Tornyot raktam című versét, hogy már-már elhisszük: a svéd apa és magyar anya csöppnyi lánya érti az örökös újrakezdés versbe foglalt szimbolikáját.
Õk, közel nyolcvanan már megtanultak figyelni egymásra, s ez nem kevés ebben a hatévestől tizenhat évesig terjedő szórásban. Ha táborzárás után szét is szóródnak a hatalmas országban, a kapcsolat élő marad közöttük, s chateléseik során közösen számolják a napokat, míg újra belakhatják a tångagärdei tó környékét.

Megjelent: KRÓNIKA (Kolozsvári napilap), 2006. augusztus 10. : Színes világ rovatában.