Ki volt Árkay László!

• E-mail

Saáry Éva  

KI VOLT ÁRKAY LÁSZLÓ? 

     Sohasem fogalmaztam meg magamnak, de abban az ösztönös meggyőződésben ringatóztam, hogy örökké él. Olyan konok akarat, olyan óriási energia volt benne, hogy ma is hihetetlen, hogy 1992-ben sután-bután búcsút mondott az árnyékvilágnak.

     Saját sírja sincs. Egy csepeli család (Glózerék) kriptájába tették be az urnáját – könyörületből.

     Persze, Ő is azt hitte (mint sokan mások!), hogy csak “rá várnak” Magyarországon, és munkáját értékelni fogják, de valószínűleg kigúnyolták, kinevették.

     Hazai tartózkodásáról alig tudok valamit. Utoljára, 1989. július 12-én, Sümegről írt egy lapot: “Végre itthon - 42 év után... de csak pár hétre.” Aztán megszakadt a kapcsolatunk. Cím híján, azt sem tudtam, merre jár. Később világosodott meg, hogy első ott-tartózkodását egy második, végleges követte, 1990. márciusával kezdődően.

     A gyászjelentést a kanadai Saly György küldte el nekem a következő szöveggel:

     “Árkay 1992. február 26-án, 71 éves korában meghalt. Barátja, Vermes Miklós tavaly októberben meglátogatta. Akkor már volt egy agyvérzése.”

     Glózer Károlyné (Bp.1212. Szent István út 68.) pedig, akinél utolsó hónapjait töltötte, egy 1992. április 23-án kelt levélben így számolt be a történtekről:

     "Laci bácsit 1947-ben ismertük meg. Itt volt nálunk káplán. Én akkor 12 éves voltam, és Ő indított Dániába.

    Igen meglepődtünk, amikor 1989 nyarán fölkeresett. Ez volt az első találkozás. Majd 1990. március 28-án este fél tízkor megállt egy taxival a házunk előtt: ‘Itt vagyok!’ Ekkor már fölszabadították a hazatelepüléssel kapcsolatos kötelezettségeket.

     IBUSZ-lakást béreltünk neki Pestszentlőrincen, ahová hetenként mentem takarítani, főtt ételt vinni. Igen jószívű volt, szétosztotta mindenét. Hónap végén tejre se volt pénze, de mindenáron meg akart nősülni. 90 nyarán egy garzonlakást vettünk ki számára Csepelen, a háziasszony azonban nem engedte, hogy a fiatal barátnő odaköltözzék. Újra megindult a keresés, de Ildikót már nem érdekelte a kapcsolat, kereket oldott.

     Ekkor kezdődött a nagy baj! Rosszul lett, és a lakása ajtajában összeesett. Bevittük a kórházba, ahol infúziót kapott. Ezzel sikerült az agyelzáródást annyira lecsökkenteni, hogy noha járása bizonytalanná vált, szellemileg ép maradt.

     1990 augusztusában hazahoztuk mihozzánk. Sajnos, már nem lehetett egyedül hagyni. Mindenki elmaradt tőle, csak én gondoskodtam róla, én ápoltam. Tizenöt nyugodt hónapja volt nálunk, a család körében. Az unokáimat nagyon szerette.

     1991. novemberében azonban ismét rosszul lett, de cukorbaja és az érelzáródások következtében, már nem tudtak rajta segíteni. A kórházban halt meg.

     Elhamvasztattuk, és az urnát nagyanyám csepeli sírjában helyeztük el.

     Laci bácsi semmit sem hozott magával a pipere dolgain és néhány ruháján kívül. Könyveiről, iratairól csupán annyit mondott, hogy azokat Torontóban élő, Králik György nevű unokaöccsére hagyta, aki elkísérte őt Londonig. Többet azonban nem törődött a dolgaival, teljesen közömbös lett.

    1991 novemberében, amikor rosszul lett, Kincses István, egykori évfolyamtársa, felvette a kapcsolatot a püspök atyával, aki engedélyt adott rá, hogy plébánosunk feloldozza, utolsó kenetet adjon neki, gyónhasson, áldozhasson. Látszott rajta, hogy nagyon megkönnyebbült. Ez tette lehetővé azt is, hogy szép, egyházi temetést rendezzünk neki.

Találtam a hagyatékában néhány, Király Magdának, a montréáli Magyar Otthon gondnokának 1990. júliusában írt levelet, otthagyott ingóságaival kapcsolatban, de tartalmukra nem emlékszem.”

*

     Ki volt valójában Árkay László? Föl kell tennünk a kérdést, amíg beszélhetnek róla azok, akik személyesen ismerték, noha nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket a látszatok. Le kell hántanunk emlékéről emberi gyarlóságainak burkát, hogy megtaláljuk a lényeget: a lángoló hazaszeretet és a rendkívüli szellemi képességeket.

     Mert Árkay László zseni volt - a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Nem szebb, nem jobb, talán nem is okosabb, műveltebb a többieknél, de más. Saját törvényei szerint élve, nem tudott beleilleszkedni az őt körülvevő világba, nem értette meg az átlagemberek gondolkozását.

     Én 1947-ben, midőn az Actio Catholica által szervezett tanulmányúton, 17 évesen Belgiumban voltam, a hivatását nagyon komolyan vevő fiatal papot ismertem meg. Túl magasra tette maga számára a mércét, s ezért kellett (törvényszerűen!) elbuknia, amiben a történelem-adta magára maradás is szerepet játszott.

     Kilépve a papságból, volt bányamunkás, mérnök, computer-szakember (mi nem?). Megnősült, elvált (egy zsenivel nem lehet huzamosabban együtt élni!). Megjárta a pokol öszes bugyrait.

     Sokáig nem hallottam róla semmit. 1976-ban jelent meg újra az életemben, amidőn már a montreali, nappal is sötét, 5235. Chemin de la côte St-Luc alagsori lakásának magányában, egy autószerencsétlenség következtében folyósított rokkantsegélyből tengődve, vetette papírra a magyarság szempontjából megdöbbentő, új felfedezéseket rejtő dolgozatait, készítette egyedülálló, vetítettképes előadásait: “Ősi magyar népzenénk”, “Computer korszak”, “Történelmi emlékhangverseny”, “A magyarságtudományról” stb. (Ezeknek az előadásoknak a hangfelvételei a  PIM archívumában vannak.) Kár, hogy az írott szövegek nagy része szétszóródott, a diapozitívek pedig Isten tudja, hol kallódnak. (Idegesen, kapkodva próbált “átmenteni” mindent “egy jobb korba”, amely talán sohasem fog elérkezni.)

     Őrzöm egy láda kéziratát, egy csomó kazettáját, a leveleiről nem is beszélve. Ezek földolgozása azonban több ember életre szóló fáradozását igényelné. Azt sem tudom, hol és miképpen lehetne az eredményeket közzétenni!

     Legnagyobb horderejű munkája “népbiológiai” kartotékgyűjteménye.

     Benes példáját követve, aki egy Newyork-i hónapos szobában bogarászta össze azokat a bizonyítékokat, melyek a trianoni cseh győzelmet elősegítették, Árkay Nagy-Magyarország több mint 30. 000 településének adatait regisztrálta, méghozzá az 1850-1970 között megjelent lexikonok közléseit fölhasználva. Ennek a kimutatásnak az alapján faluról falura, tanyáról tanyára figyelemmel tudjuk kísérni, hogyan alakult több mint 100 esztendő leforgása alatt az egyes helységek lakosságának a létszáma, nemzeti és vallási összetétele.

     Ezekből az adatokból rengeteg következtetést lehet levonni a népirtásokra (Délvidék!), kivándorlásokra, betelepítésekre vonatkozóan. Meg lehet határozni, hogy “normális” körülmények között hol, mennyi magyarnak kellene lennie, és ha nincs, kik felelősek érte.

     Kérdés, hogy Árkay értelmezte-e valamilyen írott formában mindazt, amit a több mint 10. 000 kartoték alapján felfedezett? Félek, erre már nem jutott ideje. Csupán az én birtokomban maradt hangszalagon számol be töredékesen róla.

     Kutatásai eredményét egy jövő magyar nemzedék kezébe akarta adni, mely -”egy velünk rokonszenvező nagyhatalom” szárnyai alatt létrejövő tárgyalások asztalánál hivatkozhatna rá, érvelhetne vele.

     Ki tudja, mi lett a kartotékokkal? Léteznek-e még valahol, vagy a szemétbe kerültek? A felelet várat magára!    

02/13    

Utóirat: A nálam lévő dokumentumok nagy részét a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adtam.

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

www.ungerska.se