Az örökifjú Szíj Rezső

• E-mail

Saáry Éva

AZ ÖRÖKIFJÚ SZÍJ REZSŐ

- születésnapi köszöntő -

     Molnár József, a müncheni Új Látóhatár kiadója diadalmasan robbant be Tollas Tiborhoz, a Nemzetőr c. lap főszerkesztőjéhez:

     – Na látod, már az Éva is!

     – Nem értem, miről beszélsz?

    – Hát már a Saáry Éva is szerepelget Magyarországon! Nézz ide!  – s azzal orra alá dugta a Budapesti Műgyűjtők és Műbarátok Egyesülete 1981. februári műsornaptárát, melyen szó szerint az alábbiak álltak:

     "Febr. 11. Szerdán du. 5-8-ig. Klubest a Szófia u. 22.-ben. (...) “A SMIKK a magyar könyvkultúráért", majd Febr. 25. “Saáry Éva (Lugánó): Átható csend. Verseskötet". – Művészeti vezető: Dr. Szíj Rezső.

     Tibor - nem akarván hinni a szemének, hiszen a hazai csábításokat mindig következetes szilárdsággal utasítottam vissza, azonnal fölhívott telefonon, s akkor rajtam volt a csodálkozás sora. Nem tudtam az egészről semmit.

     A dolog pikantériájához hozzátartozik, hogy a jelzett időszakban Pesten tartózkodtam, hogy akkortájt elhunyt Édesanyám hagyatékát rendezzem, s "szerepelgettem" is, de nem a Műbarátoknál, hanem a Maros utcai rendőrségen, ahol -lecsirkefogózva az összes nyugati magyar írókat (minek barátkozom "ilyen bűnözőkkel"!?) – részint fenyegetésekkel, részint csalogatásokkal az 56-os események 25. évfordulójára tervezett, "Befejezetlen forradalom" című Lugánói Tanulmányi Napok lemondására akartak rávenni. (Ezt a beszélgetést különben rekonstruáltam "Félelem nélküli élet" c. cikkemben, mely nagy port kavart föl. A berni követ, Hajdú János jóvoltából, nem kaptam 8 éven keresztül vízumot – még Édesapám 1986-os temetésére sem!).

*

     Amikor 1995. augusztusában a Mundus Press szerkesztőbizottsága kedvesen fölkért, hogy írjak egy kis esszét a Szíj Rezső 80. születésnapját ünneplő "Festschrift" részére, nem jutott azonnal eszembe a fenti epizód. Erősen gondolkoznom kellett, hogyan, miért, mikor találkoztunk először; léteznek ugyanis emberek - kevesen! -, akikkel kapcsolatban olyan érzésünk van, mintha öröktől fogva ismertük volna őket, annyira hozzátartoznak az életünkhöz. (Nahát, az én esetemben, ilyen Szíj Rezső!). Aztán hosszas tűnődés és a dokumentumok átböngészése után, sikerült rátalálnom a fent leírt történetre.

     Barátságunk úgy kezdődött, hogy (nyilván) megköszöntem neki - ismeretlenül, de meghatottan - azt a nagy bátorságot (1981!), hogy merészelt a SMIKK-nek és nekem nyilvános bemutatót rendezni Budapesten. (Hogyan jutott mindez az eszébe, honnan vette a szükséges dokumentumanyagot, könyveket! -, máig rejtély előttem; alkalomadtán meg kell érdeklődnöm!).

     Mindig pontos, nyílt, megbízható ember lévén, postafordultával válaszolt:

     "Kedves Saáry Éva! Nagyon köszönöm sorait. Az Egyesület alapszabálya kimondja, hogy a rokon célkitűzésű szervezetekkel való együttműködés is kötelességünk. Máról-holnapra ez nem valósítható meg, de ha elkezdjük, akkor lesz belőle valami. Igen örülnék, ha kaphatnék anyagot még a SMIKK-ről és magáról is. (...) Irodalmi és művészeti osztályunk – Ön mindkettőre tartozik – boldogan tudatosít itthon minden okos kezdeményezést. (...) Hogy mennyi nehézség közt végezzük munkánkat, az kiderül a körlevelekből és a főtitkári jelentésemből, s aki tud olvasni a sorok között és mögött, az még többet megtudhat".

     Ezekkel az udvarias epistolákkal tulajdonképpen le is zárulhatott volna a kapcsolat (hányszor megtörténik!), de nem – folytatódott, sőt "gondolatot gondolatba öltve", egyre dagadt, terebélyesedett, amit lassan 15 esztendős levelezésünk vaskos dossziéja is bizonyít (noha csupán az eszmecsere egyik oldalát tartalmazza).

     "Hiszek a kevesek egymásba tett kezében". – mondja Sík Sándor, s ez a megállapítás nagyon illik a mi barátságunkra. Hamar rádöbbentünk, hogy közös eszmékért harcolunk, sok tekintetben hasonló elgondolásaink vannak, s ez a mai napig fennáll. Természetesen, rengeteget tanultam Szíj Rezsőtől – nemcsak magatartásban, de gyakorlati kérdésekben (pl. a könyvszerkesztés területén) is.

*

     1985-ben hívtam meg először, hogy látogasson ki a Lugánói Tanulmányi Napokra, melyek nagyon érdekelték. Ittléte alatt az általam berendezett és fenntartott "Dénes Tibor emlékszobában" szállt meg (több bejegyzés található tőle a vendégkönyvben), így volt alkalmam őt alaposabban megismerni. Sok érdekes eszmecserét folytattunk egymással.

     Mint minden irányban nyitott, mindenre figyelmes ember (különben is polihisztor - a régi reneszánsz fajtából: református pap, művészeti író, műgyűjtő, könyvkiadó, politikus... és ki tudná fölsorolni), nagy lelkesedéssel böngészte végig a nálam fölhalmozott, nyugati kiadású könyveket, újságokat, s "privát" is megismerkedett a huzamosabb ideig itt tartózkodó SMIKK-előadókkal, látogatókkal.

     Sohasem volt irigy, féltékeny a nyugati magyarokra (nem vetette szemükre, hogy "elhagyták a hazájukat"), de komplexusai sem voltak velük szemben. Úgy látta, nézte és értékelte őket, amilyenek – mindig a nemzet haszna szem előtt tartásával. Vagyis nem alakult ki köztünk az a féloldalas, félszeg, gyakran sunyi viszony, ami kintiek-bentiek párbeszédében nem egyszer oly irritáló. Gondolom, Mikes Kelemen meghatározását tette magáévá, miszerint "az Isten rakás kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinek-kinek el kell menni, és ott kell maradni valamég a kenyérben tart". Vagyis: mindenkinek ott kell élnie, tevékenykednie, ahová a Sors sodorta, rendelte (saját döntéseink is sorszerűek). A lényeg nem az, hogy valaki hol van, hanem az, hogy azon a helyen, ahová került, mit és mennyit tesz (mert mindenütt lehet tenni valamit – nem is keveset!) a hazájáért.

*

     A nyugati magyarok nagy része az irodalmi kör kongresszusain ismerte meg Szíj Rezsőt – eleinte csak, mint résztvevőt és hozzászólót.

     Előttem a Lugano-Paradiso-i Calypso (később a Flora) hotel előadóterme öblös fekete, narancssárga foteleivel.

     Rezső mindig valamely tartóoszlop árnyékában, írásra alkalmatos kerek asztalka mellett keresett magának helyet.

     Nem "bliccelt el" egyetlen előadást sem (pedig sok társát csábította sétára a San Salvatore-hegyről élvezhető gyönyörű panoráma, a tó pálmákkal, délszaki növényekkel körülcicomázott szépsége), nem hagyott figyelmen kívül egyetlen elhangzott szót sem. Szorgalmasan írogatott.

     (Közbevetve meg kell jegyeznem, hogy a SMIKK-napoknak akadémiai színvonala lévén – látogatóink több mint 90 százalékának volt egyetemi diplomája! – nem korlátoztuk a hozzászólásokat csupán "kérdésekre". Azok inkább kiegészítésekké alakultak, gyakran értékes adalékokkal mintegy "szellemi műhellyé" avatva az összejövetelt).

     Egyik gyakori előadónk és vendégünk, Dr. Csernohorszky Vilmos, máig remekül tudja utánozni Rezsőt, amint föláll, jellegzetes mozdulattal megigazítja a zakóját, s bele-belepillantva apró betűkkel sűrűn telerótt füzetkéjébe, magyarázni kezd.

     Nem létezett tárgy, amelyhez ne tudott volna hozzászólni, amit ne tudott volna továbbépíteni, rengeteg szám- és névadattal alátámasztani (esetleg cáfolni, vitatni), s ebben az volt a csodálatos, hogy semmilyen könyv, lexikon nem állt a rendelkezésére, saját memóriájából – "mint a káptalan" – varázsolt elő mindent.

     1985-ben előadni is meghívtuk. Két témával szerepelt egyszerre: "Magyar könyvművészet és könyvkiadás 1920-1940/44 között", "Magyar jellegre törekvés a képzőművészetben" (ez utóbbi vetített képekkel), s Ő lett, akárcsak Pesten, a művészeti tárlatok állandó, spontán megnyitója.

*

     Az 1992-es egri konferenciával – 15 év után – abbamaradtak a Lugánói Tanulmányi Napok (az okokat itt nem akarom részletezni), noha a SMIKK, immár az én elnöki hozzájárulásom nélkül, próbál továbbra is fennmaradni – létezni.

     Szíj Rezsőt később a Ticinói Magyar Egyesületbe (TME) hívtuk meg előadónak. Nagy szaktudással és igen érdekfeszítően beszélt egyik kedvenc témájáról, a "magyar történetírás hazugságairól" (1992), ami máig maradandó nyomot hagyott a hallgatóságban.

     Levélváltásaink, találkozásaink rendszeresek. Sokra becsülöm átfogó, alapos történelmi, filozófiai, irodalmi, művészeti tudását, polihisztori sokszínűségét, soha nem lankadó magyar hitét, de más emberi tulajdonságait is.

     Példamutató (követésre méltó), hogy sohasem beszél egyéni bajairól, problémáiról, pedig gondolom, vannak neki is bőven! Sohasem hallottam panaszkodni. A betegség, a halál nála nem téma (és nem akadály!). Olyan optimizmussal és energiával tevékenykedik, mintha örökké élne. Mindig csak előre néz, a "mit tegyünk", "mit lehet tenni a közösségért" gondja és a "megőrzés", az irodalmi-művészeti értékek fennmaradásának a mikéntje foglalkoztatja. Ennek érdekében lót-fut fáradhatatlanul, és dolgozik a szó szoros értelmében "éjt nappá téve".

     Bizonyítékul, elég, ha utalok a Hermann Ottó Társaságban folytatott tevékenységére és az általa vezetett Szenci Molnár Kiadó által létrehozott értékes könyvek sorára (a hozzájuk szükséges anyagi alapok előteremtése a csodával határos!).

     Végül, mielőtt erőt, egészséget, további eredményes munkát és sok boldog születésnapot kívánnék, hadd köszönjem meg neki, hogy mindig mellettem állt, mindig támogatta, értékelte írói-művészi-közéleti tevékenységemet, s javaslatára beválasztásomat a Hermann Ottó Társaság "tiszteletbeli tagjai" sorába.

     Ez az elismerés – amelyre szinte egyedül csak Ő gondolt, – nagyon jól esett. Az irodalmi est megszervezése és a bronz emlékplakett átadása életem legszebb emlékei között szerepel.

*

     Kérem Isten áldását Szíj Rezső további életére! Bár lenne a magyarságnak mai nehéz, szinte kilátástalan helyzetében (!) még sok hozzá hasonló nagy tudású, tájékozott, a nemzet iránti hűségében tántoríthatatlan, de mégis minden irányban nyitott és lelkiismeretes embere!

95/13

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

www.ungerska.se