MAGYAROK

1434244
Ma
Tegnap
A héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
745
578
745
1428798
9336
13633
1434244

Te IP-címed: 54.81.244.248
2018-07-16 22:17

Svédek

Svédországi [magyar] hadirokkant emlékművek

2014. december 05. péntek, 18:33
Írta: Szöllősi Antal

 

 

Szöllősi Antal

 

 

 

Svédországi hadirokkant emlékművek

 

 

 

 

 

Haparanda

 

Torneå városa már a középkorban is Nordkallottens legismertebb kereskedelmi központja volt. A várost 1621-ben II. Gustav Adolf svéd király alapította. Nem csak Svédországban, hanem az akkori idők legészakibb városa volt az egész világon. A középkori város kereskedelmi jelentősége az idők folyamán csak nőtt. Néhány évig a kor leggazdagabb városa volt a Svéd Királyságban.

 

A haparandai emlékmű

 

1809-es finn háború utáni békeszerződésben Svédország elvesztette Finnországot és ez az új határrendezés svéd területeket is érintett Torne és Muonio folyó alsó részén. Haparanda falu hét gazdasági udvarral együtt a svéd oldalon maradt, míg Torneå az orosz oldalra került. A Haparanda faluban lévő vámkirendeltség és az új svéd birodalmi határ csak előnyére vált Torneåval szemben. 1827-ben az egyik gazdasági udvar tulajdonosa birtokán mezővárost alapított, és hamarosan benépesült. Városi jellegű épületek épültek és 1842-ben Haparanda városi jogosultságot nyert.

A háborús és békeidőkben a határvidék története változó volt és a csempészet virágzott. Haparanda város történetében is sok izgalmas esemény történt. Európában az I. világháború alatt a harcoló felek között csak a város volt az egyetlen kapcsolat a nyugat és kelet között.

Az átmenő postaforgalom Haparandán keresztül olyan nagy lett, hogy a svéd postaigazgatóság építtetet egy drótkötélpályát a folyón át Haparanda és Torneå között. Ez a drótkötélpálya 1917 és 1919 között volt használatban.

1915-1918-ben Oroszország és Németország között a rokkant hadifoglyok kicserélésében Haparanda városának fontos szerep jutott.

 

Az első világháború elején a harcokban az egyik oldalon az orosz Lengyelország és Oroszország, míg a másik oldalon Németország és Ausztria-Magyarország állt.

A háború alatt megsérült hadifoglyokat a szemben álló felek szerették volna visszaküldeni országukba, és erre csak egyetlen út volt járható az északi Torne folyó alsó részénél, a svéd Haparanda városán keresztül.   

Az első világháború alatt a hadviselő felek kérésére a Svéd Vöröskereszt 1915. augusztus 12-től megkezdte a hadirokkant foglyok kicserélését Svédországon keresztül.

A hajókon, uszályokon és a vonaton történő hadifoglyok szállítása a Svéd Vöröszkereszt zászlaja alatt történt.

 

Az akkori lapokban olvashatjuk:

"Vid 12-tiden i dag kommer invalidkontingenten att i pråmar föras från Torneå till Haparanda. Inalles är det 250 man varav 192 österrikare. De flesta av invaliderna saknade ett ben. De som förlorat en eller båda armarna voro färre. Ett 30-tal voro blinda. Det gräsligaste intrycket gjorde en krympling som förlorat både armar och ben. Han bars i en trälåda”. Haparanda, 12 aug. 1915.

(Ma 12 óra körül uszállyal érkezik az a hadirokkant csoport, amelyet Torneåból szállítanak Haparandára. Összesen 250 férfi, amelyből 192 osztrák személy. A legtöbb rokkantnak egyik lába hiányzik. Kevesebben vannak azok akik egyik, vagy mindkét karjukat elveszítették. A vakok körübelöl 30-an lehetnek. Borzalmas benyomást tett egy nyomorék, aki minkét karját és lábát elveszítette. Egy faládában hozták.)    

 

A hadirokkantak  szállítása különleges, erre a célra Tomteboda (Solna) vagongyárában átalakított vasúti kocsikban történt. Az üléseket és a csomagtartókat eltávolították, majd csőoszlopokat építettek be, amelyre hordágyakat függesztettek fel. Az egyik vasúti személykocsit az elmebetegekhez alkalmazkodva elkülönítő kocsivá és egy másikat téli időszakban gőzfűtésű poggyászkocsivá alakították át. Minden C3d tipusú kocsiban 16 fekvőhely, a C 05 tipusú kocsiban 12 fekvőhely, valamint az orvosi rendelő és az oprációs szoba volt. Egy összeállított vasúti  szerelvényben az ápoló személyzet és 228 hadirokkant fért el.

 

Torneå és Haparanda között a foglyok szállítása a Svéd Vöröskereszt és az orosz egészségügyi hatóság felügyelete alatt történt és az utazások alatt a svéd ápolók gondozták a hadirokkantakat. A foglyok szállítása nyáron közepes nagyságú, erre a célra átépített faszállító uszályokkal történt. Az uszályok felületét sima felületre alakították és hordágyakkal látták el. Télen a folyón való átszállítás az erre célra átépített nagy szánokon történt. Amikor a folyó jege megrepedezett, vagy amikor az már nem bírta el a szánokat, akkor Mattila falun keresztül országúton történt a hadirokkantak szállítása.

 

Vonattal a foglyok utazása Svédországon keresztül négy napig tartott. Ezek a szerelvények oda-vissza hetente háromszor közlekedtek Haparanda és Trelleborg között. 1915 augusztusától 1915 végéig négy betegszerelvényt működtettek, és a tervek szerint 250 rokkant katonát szállított, amelyből ötven tiszt volt. A tiszteket és a legénységet elkülönített kocsikban szállították.

A vonatok karbantartása miatt a szállítás októbertől 1915. december 1-ig szünetelt. Az első évben, 1915 végéig Haparandából összesen 36 szerelvény, 4.636 hadirokkant személyt szállított Trelleborgba, amelyből 3.646 osztrák és magyar, 990 német rokkant volt. 1915-ben Trelleborgból 35 szerelvényt indítottak, amelyben 7.740 (feltehetően csak orosz) hadirokkantat szállítottak Haparandára. 1916 elején újból megkezdték a rokkant katonák szállítását, de csak hetente egyszer. 1916 május 15-től további két szerelvényt helyeztek forgalomba. A szállítások ideje alatt szerzett tapasztalatok alapján a szerelvényeken szállított hadirokkantak létszámát 228-ra csökkentették.        

A hadirokkant vonatok főorvosa dr. Ekeroth, egészségügyi tanácsos E. Edin, közlekedési felügyelő A. Asplund volt.

 

A hadirokkant szállítások – rövidebb szünetekkel – 1918. januárjáig tartott. Haparandán keresztül összesen 65 509 orosz, német, osztrák, magyar, bulgár és török hadifogoly cseréjére került sor, akik közül legtöbbjüknek egy vagy több végtagja amputálva volt, mások elmebetegek lettek az átélt háború borzalmaitól.

Néhány érdekes hadifogoly, aki Haparandán lett kicserélve. Egy osztrák női tiszt, akit Taskentben ejtettek fogságba és egy 14 éves német gyermek, akit egy 12 éves orosz gyermekre cseréltek ki.

 

Oroszországból 218-an nem élték túl a hosszú és fáradságos utazást, vagy megérkezésük után elhunytak. Ezeket a személyeket Haparandán temették el.

A város temetőjében 1919. július 19-én avatták fel az Invalidmonumentet (Hadirokkant emlékmű), annak a 205 osztrák és magyar, 11 német és 2 török származású hadifogolynak az emlékére, akik itt hunytak el a hadirokkant-szállítás alatt.

Ezen a négyszögletű monumentális emlékművön svédül, németül, magyarul és törökül olvasható a megemlékezés.

 

Az emlékmű svéd szövege:

1914-1918

Åt det ärorika minnet av 205 österikisk-ungerska 11 tyska 2 turkiska krigare vilka offrat sitt liv för fosterlandet fjärran från hemladet som de hade hoppats få återse måste de här jordas till evig ro

 

(Dicső emlékül annak a 205 osztrák és magyar, 11 német, 2 török harcosnak, akik hazájukért életüket áldozták távol szülőföldjüktől és reménykedtek, hogy viszontlátják azt, azonban ők itt leltek örök nyugalmat)

 

 

 

TRELLEBORG

 

A Haparandára érkező hadirokkant foglyokat Svédországon keresztül tovább szállították Németországba és Ausztriába. Ismeretünk szerint Svédországban nagyobb pihenőt tartottak Haparanda, Bräcke, Hallsberg és Trelleborg városokban. Azonban lehetséges, hogy máshol is megálltak pihenni.

 

Világháborús emlékmű Trelleborgban

 

Az első világháború utolsó éveiben Trelleborgon keresztül legkevesebb 60 ezer katona kicserélésére került sor. A rokkant hadifoglyok Oroszországból, Finnországon keresztül érkeztek Haparandára kicserélésére és innen vonaton Trelleborgba. Többen meghaltak Haparandán, de Trelleborgban is. A trelleborgi Norra kyrkogården-ben (Északi temető) taláható a Främlingskyrkogården (Idegenek temetője), amelyben 118-an vannak eltemetve.

Ezek között nem biztos, hogy vannak magyarok. Talán a Trelleborgban élőmagyarok a temetőben ennek utána tudnának nézni.

 

Az első súlyosan sebesült orosz katonák Németországból a Sveabolag tulajdonában lévő Aeolus gőzhajón 1915. augusztus 12-én este hat óra körül érkeztek meg Trelleborgba. A kikötőben a gőzöst többszáz néző és egy különleges, erre a célra Tomteboda (Solna) vagongyárában átalakított vasúti kocsikból álló szerelvény várta. Ez a 250 orosz hadirokkant volt az első, akiket a Svéd Vöröskereszt szállított haza Oroszországba. A svéd himnusz énekelése és a vonat indulásakor a tömeg tiszteletadása mellett gördült ki a vonat Trelleborg pályaudvaráról. Ez a hadirokkant vonat szállította az orosz katonákat Svédországon keresztül az északi határhoz. Ott Haparandáról a Torne folyón uszályokkal szállították őket Finnországba, amely akkor nagyhercegségként Oroszországhoz tartozott. 

Elsa Brändströmöt, aki a hadirokkant szállításokban tevékenyen részt vett, néhány év múlva Szibéria angyalának nevezték.

Észak Svédországból, Haparanda városából 1905. augusztus 16-án érkezett Trelleborgba az első hadirokkant foglyokat szállító szerelvény 225 német katonával, akik a keleti fronton sérültek meg.

Az első világháború ideje alatt a németek állandóan panaszkodtak, hogy oroszok elsősorban az osztrák-magyar hadsereg katonáit küldik vissza, de nagyon kevés németet. Trelleborg városán keresztül összesen 63.463 hadirokkant került kicserélésre, ebből körülbelül 37.000 orosz, 22.000 Ausztria-Magyarország és majdnem 4.000 német katona. 

 

1926-ban Malmöhus länben (Malmö megye) gyűjtést kezdeményeztek egy emlékműre. A kezdeményezők közt volt, pl. G. P. Quist (Gustav Palmguist, 1890-1960), a Trelleborgs Tidningen szerkesztője, vagy Frans Didrik Malmros (1865-1931), az elsőfokú bíróság elnöke.

Ezt az I. világháborús hadirokkant emlékművet Axel Emil Ebbe (1868-1941) svéd szobrász  készítette egy szimbolikus madárral és az emlékműre írt szöveg: Längtan blev deras arvedel (a honvágy lett örökségük). Ezt a Hadirokkant Emlékművet 1926. október 30-án avatták fel, amelyen részt vett Frederic von Rosenberg (1874-1937), stockholmi német követ, Joachim von Winterfeldt-Menkin (1865-1945), a német Vöröskereszt elnöke, és más meghívott, valamint több ezer trelleborgi személy. Ez az emlékmű szimbolizálja azokat is, akik más országokban estek el és sírhelyük az ottani temetőkben található.

 

Az első világháború ideje alatt az újságok sokat írtak hadirokkant foglyok szállításáról, és azok sérüléseiről, amputált karjaikról és lábaikról, az elvesztett látásukról.

 

Trelleborgban a Främlingskyrkogården-ben (Idegenek temetője) vannak eltemetve azok is, akik a második világháború végén, 1945-ben érkeztek Trelleborgba a Bernadotte fehér buszokkal. Ezek legtöbbje abba halt bele, hogy betegre ette magát.

 

Az emlékmű helye: Svédország

Haparanda: Haparanda kyrkogården (Haparanda temető)

Trelleborg: Norra kyrkogården (Északi temető) a Främlingskyrkogården (Idegenek temetője) részében.

 

 

Megjelent: Híradó (Stockholm), XXXII. évfolyam, 132. szám, 2014. október., 4-5. oldal.

 

 

 

 

Ezzel az oldallal és a honlappal kapcsolatos véleményeket, észrevételeket, javaslatokat

az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címre várjuk.

 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

www.ungerska.se

 

 

Valdemar Langlet, az elfelejtett svéd embermentő

2012. augusztus 27. hétfő, 18:43
Írta: Szöllősi Antal

 

 

 

 

 

Valdemar Langlet, az elfelejtett svéd embermentő

 

 

 

 

 

Valdemar Georg LANGLET 1872. december 17-én született Katrineholmtól keletre lévő Lerbo nevű faluban, a Spetebyhall nevű birtokon a család negyedik fiaként.

 

Édesapja Emil Langlet neves svéd építész, aki számos svédországi város központi templomát és többek között az oslói parlament (Stortinget) épületét is tervezte, valamint részt vett az uppsalai székesegyház renoválásában is.

 

Édesanyja Mathilda Langlet (szül.: Söderén) neves svéd írónő volt, aki szoros kapcsolatott tartott a kor neves irodalmi és kulturális személyeivel. Egyik alapítója volt a kor egyik legjobb svéd hetilapjának, az Idun-nak , amelyet "för kvinnan och hemmet" alcímmel adtak ki 1887-1963 között. A lap kritikusaként  ő döntötte el az új irodalmi művek közlését vagy nem közlését. Esténként hangosan olvasot fiainak. Állítólag a kéziratból olvasta fel gyermekeinek Selma Lagerlöf Gösta Berling történetét.

 

Testvérei Filip, Abraham és Alexander Langlet voltak.

Henrik Filip Langlet (1866-1950), svéd mérnök és író. Hosszabb ideig a Nobel családnak is dolgozott, 1896-97-ben Alfred Nobel titkára volt.

Nils Abraham Langlet (1868-1936), svéd kémikus. Per Teodor Cleve-vel ő volt az első aki pontosan meghatározta helium atomsúlyát.

Ivar Alexander "Alex" Langlet (1870-1953), svéd festőművész. Nagyon szeretett lovagolni és a lovakról készített festményeivel lett ismert festő. 1939-től évekik a Göteborgs Konstnärsklubb elnöke volt. 1940-ben javaslatára megindult a Palleten festőművészeti folyóirat.  

 

Valdemat Langlet kétszer házasodott. 1899-ben feleségül vette az ålening-i Signe Blomberget (1876-1921), 1925-ben az orosz Nina Borovko-vát (1896-1988). Signe Blombergtől két fia született, Emil és Lars.

 

Valdemat Langlet 1882-86-ban Stockholmban a Norra Latinvärket-nél kezdte tanulmányait, majd 1886-90 között az Uppsala högre allmänna läroverk-nél folytatta. Érettségi vizsgái után 1890-94-ben az uppsalai egyetemen (Uppsala universitet) humán tanulmányokban képezte tovább magát és 1894-ben bölcsész diplomát szerzett.

Az uppsalai egyetemen került kapcsolatba az eszperantó mozgalommal. 1887-ben annak alapítójával, a lengyel szemorvos Ludvig Zamenhof-fal is találkozott.

Ez a nemzetközi nyelv megbabonázta a 19 éves Langlet-tet és több társával együtt Uppsalában egy eszperantó egyesületet alapított, amelynek sokáig ő volt az elnöke. Svédországban ez volt az első és a világon a második eszperantó egyesület. Amikor 1906-ban megalakult a Svéd Eszperantó Szövetség annak is Langlet lett az első elnöke. Megalapítja az első eszperantó folyóiratot, a Lingvo intenacia-t és 1895-97-ben a két szerkesztő közül az egyik ő volt.

Az eszperantó mozgalomon keresztül ismerkedett meg mindkét feleségével.

 

Valdemar Langlet már fiatalon igen sokat utazott és hatalmas területeket járt be.

Különös egy hosszú oroszországi útja, amelyet még 1895-es években lóháton tett meg és akkor ez nagy feltünést keltett. Élményeit a Lingvo internacia-ban című lapjában írta meg. Második Oroszországi útján meglátogatta Lev Tolstoj-t Jasnaja Poljana-ban, amelyről Till häst genom Ryssland (1898) című könyvében számoltbe. Az utazáson bátyja Alexander Langlet is részt és a könyvet ilusztrálta.

Több és több utazás tett, majd a Balkánt is beutazta. Utazásait több könyv követette és ez álláshoz segítette a Svenska Turistföreningen-nél, ahol 1907-09-ig dolgozott, majd a Folkbildningsförbundet titkára is volt. Ezzel egyidőben több nagy svéd lap, így a Svenska Dagbladet és az Aftonbladet munkatársa illetve szerkesztője, a Svenska Handelstidning-nek vezetője volt.

1905-06-ban svájci és osztrák egyetemeken, valamint Németországban a Heidelbergi Egyetemen folytatott tanulmányokat.

 

Langlet résztvett Finnország függetlenségi mozgalmában is és 1918-ban tagja volt a Finlands vänner mozgalom vezetőségének is. Ezért még abban az évben megkapta a finn Frihetskorset (harmadik osztály) kitüntetést.

 

Az első világháború után egy ideig együtt működött Fritjof  Nansen norvég sarkkutatóval, aki egy az egész világot behálózó segítőakció megszervezését vezette. Az I. világháború után Nansen hozta létre a Nansen-útleveleket, hogy segítse a hontalan menekülteket, ezért Nansen 1922-ben Nobel Béke-díjat kapott.

 

Először 1895-ben, átutazóban látta Budapestet, de a következő évben, a millenniumi ünnepségek idején már hosszabb időt töltött itt. 1902-ben Budapesten tárgyalt az éppen megalakult Magyar Eszperantisták Egylete vezetőivel. Utána kilenc napot töltött a Hortobágyon, ahol kedvenc elfoglaltságának, a lovaglásnak hódolt.

 

Lenglet-ék egy ideig a kellemes éghajlatú Dubrovnikban éltek, de Valdemar ekkor is kereste a lehetőséget, hogy ismét láthassa Magyarországot. Mindemellett régóta hiányzott neki egy kiadós lovaglás is. Végül 1931-ben ezerszáz kilométeres lovas túra keretében egész Magyarországot bejárta.

 

Erről egy igen érdekes könyvben számolt be útjáról, tapasztalatairól. Már ebben a könyvében megnyílatkozik nagy rokonszerve irántunk. 1934-ben Stockholmban megjelent könyve  Till häst genom Ungern, mintegy 40 történelmi személyiséget ismertetett meg az olvasóval. Külön fejezetben foglalkozott a Trianonban a „Nagy-Magyarországot ért igazságtalansággal”.

Ez a könyv később angolul is megjelent.

 

Magyarország annyira megtetszett neki, hogy feleségével együtt 1932-ben hosszú időre Budapesten telepedett le, ahol 1932-45 között előszőr az Eötvös Kollégiumban, később a Pázmány Péter Tudományegyetemen bölcséskarán svéd nyelvet tanított, majd a svéd konzulátuson, illetve követségen vállalt megbizatást, mint sajtóattasé. Felesége, Nina pedig zongoraleckéket adott.

 

Élénk társasági életet élve kiterjedt ismeretségi körük volt és bejáratosak voltak a „legfelsőbb körökbe” csakúgy, mint a budapesti eszperantisták rendezvényeire. Ő szervezte Louise svéd trónörökösné budapesti látogatását 1936-ban [(1889-1965) svéd királyné 1950-65 / VI. Gustav Adolf svéd király felesége].

 

Magyarországon töltött tizenhárom év alatt svéd, orosz, eszperantó, német, angol és francia nyelvtudásuk mellett alkalmuk volt a nehéznek tartott magyar nyelvet is elsajátítani. Valdemar mindenhová bejáratos szabadúszó újságíróként naprakészen ismerte az ország helyzetét és személyesen ismert szinte minden fontos személyt. Magyar szépirodalmi műveket fordított svédre, svéd kulturális esteket szervezett és összefogta a Magyarországon élő skandinávokat.

 

A Magyarországért lelkesedő Langletnek ekkor még nagyon tetszett többek közt a leventemozgalom és a csendőrség is és teljesen azonosult azzal az érzelmi, irracionális megközelítéssel, amelyet az irredenta propaganda sugallt. Magyarabb lett a magyaroknál.

A nemzetközi politikai helyzetet is Trianon revíziójának szempontjából értékelte.

Jellemzően, egyik magyar nyelvű cikkét így fejezte be: „Az nem lehet hogy annyi szív hiába onta vért… Nem, nem, soha!” (1100 kilométer nyeregben. A Pesti Hírlap Vasárnapja. 1932. március 23.).

Amikor azonban a harmincas évek vége felé azt tapasztalta, hogy az irredentizmus antiszemitizmusba és háborús politikába torkoll, már egyáltalán nem lelkesedett és tevékenységét egyre inkább a svéd-magyar kapcsolatok ápolására korlátozta.

 

Közben a svéd politikában is változások érlelődtek. A hivatalos Svédország, a kormány és a svéd nagytőke igyekezett jó kapcsolatokat fenntartani a náci Németországgal, de V. Gusztáv király és az udvar inkább az angolokhoz húzott. A németbarát diplomáciai testület formailag az államot képviselő királynak volt alárendelve, de ahogyan az alkotmányos monarchiákban természetes, mindig a kormány álláspontját képviselte. A két politikai irányzat együttműködött, de egyre növekedtek közöttük a feszültségek, különösen a háború alatt. Az udvar és a kormány közötti csendes kötélhúzás meghatározta Langleték életét és munkáját is.

 

A világháború Langletéket Budapesten érte. Röviddel az összeomlás előtt, miután a németek megszállták Magyarországot, azt az óriási feladatott vállalták, hogy a Svéd Vöröskereszt nevében segítőakciót szervezzenek a bajbajutottak védelmére. Az elkövetkező drámai hetek és hónapok alatt Langlet és felesége emberfeletti erőfeszítéssel küzdöttek azért, hogy a – előbb a németek és nyilasok, majd a szovjetek elől – hozzájuk menekülők tizezreinek életét megmentség.

 

Vezetésükkel rövid idő alatt a legkülönbözőbb segítőirodák, gyermekotthonok, étkeztetési akciók, élelmiszerbeszerző üzemek, kötözőhelyek, stb. működtek.

 

„A Svéd Vöröskereszt magyarországi részlegeinek jegyzéke

 

1.      Betegellátó részleg tizenkét kórházzal. Felelős: dr. Bokor, dr. Klimenko, Rusznyák István professzor

         és később páter Raile (a Pápai Nunciatúrától).

2.      A deportált zsidókat nyilvántartó iroda. Felelős: Nina Langlet és M. Goleniscsev-Kutuszov.

3.      Menekültek irodája. Felelős: Teil H.

4.      Hadifoglyokat nyilvántartó iroda. Felelős: Nina Langlet és és Dienes Gedeon.

5.      Tizenégy öregek otthona. Felelős: Nina Langlet, dr. Turcsányi, később páter Raile.

6.      Evangélikus részleg, mely 24 egységből állt: gyermekotthonok, iskolák, internátusok, ipariskolák, népkonyház,

         anyaotthonok és egy finn-észt otthon. Felelős: Vargha lelkész.

7.      Élelmiszer-bevásárló részleg – ez a részleg vásárolta nagykereskedőktől az élemiszert saját intézményeik

         és néhány külföldi kolónia részére. Felelős: Nina Langlet, dr. Warman.

8.      Két vidéki vöröskeresztes részleg: Ludason dr. Beökönyi Lászzló, Pécsett dr. Vörös Márton vezetésével.

9.      Gépkocsi részleg. 12 személy- és 2 tehergépkocsi. Felelős: Dienes Gedeon.

10.    A szociális és védelmi részleg állította ki az oltalomleveleket. Felelős: Nina Langlet.

11.    Nyolc ház a nemzetközi gettóban, 3000 védettnek adott helyet. Felelős: Nina Langlet és Kóla Mici.

12.    Népkonyház – 5 darab, az utolsó időszakban páter Raile vezetése alatt.

13.    Gyermekotthon-részleg – 47 gyermekotthon. Felelős: Asta Nilsson, később páter Raile.

14.    Katolikus kolostorok: 7 apácakolostor és 2 szerzeteskolostor; itt bújtatták a védett személyeket.

        A Pápai Nunciatúra és a Svéd Vöröskereszt védelme alá tartoztak.

15.   Központi iroda. Ebben a központban intézték az összes gazdasági, jogi és adminisztrációs kérdéseket. Itt állították

        ki és nyilvántartották valamennyi intézményük több száz munkatársának vöröskeresztes igazolványát.

        Felelős: Kasser S. és Josefits L.

16.  Valdemar Langlet irodája – itt állította ki Valdemar Langlet az oltalomleveleket és más menleveleket

       személyek, intézmények és épületek számára, ezreket fogadott és áttekintő képe volt a Svéd Vöröskereszt

       valamenyi részlegéről. Irodája előtt állandóan őrködött két rendőr, rendben tartották a segélykérők sorát,

       s egy alkalomma a nyilasok támadása során megmentették Valdemar Langlet életét.”

Részlet Nina Langlet: A svéd mentőakció, 1944. Budapes, 1988. 177-178. oldalak.

[svédül] Részlet Nina Langlet: Kaos i Budapest. Vällingby, 1982. 197-198. oldalak.

 

Budapesti embermentő munkájuk nem csak a legeredményesebb volt, hanem a legtovább tartott. Sokszor életüket koczkáztatták, hogy a segítségre szorultakat megmentsék. A hozzájuk menekültek között egyaránt voltak keresztények és zsidók, katonatisztek, tanárok csakugy, mint munkások, – gyermekek, felnőttek és aggók. Az hogy hány ember életét mentette meg energikus fellépésével, vagy barátságos szavakkal Valdemar Langlet, feleségével együtt, aki állandó lelkes munkatársa volt ebben a tevékenységben, az szinte beláthatatlan, de hogy sokezer a számuk, az bizonyos. Nem tudni, hogy 1944 december végéig; talán százezer embert (vagy többet) mentett meg és faji, vallási megkülönböztetés nélkül, minden üldözöttet.

Ma, sokakban talán elhalványultak már az akkori évek borzalmai, de akik még élnek és emlékeznek, azok tudják: mit jelentett ennek a humánus érzelmekkel telt svédeknek már csak a puszta jelenléte is a kétségbeesett, halálos veszélyben lévő emberek számára, egy pusztuló ország közepén.

 

Raoul Wallenberg sorsáról sokan meséltek és sok könyvet írtak életéről. A budapesti harcok alatt eltünt. Wallenberg misztikus eltünése magával hozta, hogy a világ érdeklődése Wallenbergre és az ő tevékenységére irányult. Több éves bizonytalanság után a világ tudomására jutott, hogy Wallenberg a szovjetek fogságába került.

 

Wallenberg árnyékában Nina és Valdemar Langlet példátlan teljesítménye sokkal kevésbé ismert.

 

Budapest ostromának befejezése után a szovjet hatóságok felszámolták a budapesti svéd követséget és tagjait 1945 március 20-án Bukaresten és Moszkván keresztül utaztatták vissza Svédországba. Noha a külügyminisztérium és a Vöröskereszt is hazatérésre szólította fel őket is, Valdemar és Nina Langlet úgy döntött, maradnak és folytatják humanitárius tevékenységüket, továbbra is szervezik az élelmiszer- és gyógyszer-szállítmányok elosztását. Langlet szovjet segítséggel elutazott Debrecenbe, ahol az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal tárgyalt. Sikerült elérnie, hogy szervezete folytathassa a munkát, sőt, a külföldi segélyeket is hozzá irányítsák, s ő szervezze meg azok szétosztását. Egészségi állapota azonban a túlfeszített munka, az éhezés és a hideg következtében 1945 májusára annyira megrendült, hogy képtelen volt folytatni a megerőltető munkát.

A szovjetek is igyekeztek további munkájukat lehetetlené tenni.

Úgy döntöttek, hogy hazatérnek . A házaspár 1945 május 23-án elhagyja a nagyrészt romokban heverő Budapestet. Teljesen elszegényedve, magukkal hozva a háború utolsó éveinek nélkülözéseit, több hónapos fárasztó utazás után Törökországból, isztambuli kitérővel, 14 évi külföldi, nagyrészt magyarországi tartózkodás után, mindenükből kifosztva 1945. szeptember 2-án hajóval érkeztek vissza a göteborgi kikötöbe.

További segélyakcióikat már innen irányították Magyarország felé.

 

Hazatérésüket követően – V. Gusztáv svéd király hathatós anyagi támogatásával – Langlet-ék segélybizottságot hoztak létre, és adományokat kezdtek gyűjteni Stockholmban és Lerboban a Magyarországra küldendő segélyhez.

Svédországban azonban sem a vöröskereszt, sem a német-szimpatizánsokkal tovább dolgozó külügyminisztérium nem méltányolta érdemeiket. A túlzottan büszke Langlet nem kilincselt, nem kért segítséget. Mivel Magyarországon minden vagyonuk megsemmisült, vagy eltűnt, Svédországban pedig nem maradt semmijük, a nincstelen házaspárt a külföldön élő svédek szövetsége ruházta fel.

Előbb a lerboi plébánián, majd egy nehezen fűthető vidéki nyári lakban húzhatták meg magukat évekig. Mindezek ellenére Valdemar szorgalmasan dolgozott, írt. Jellemző, hogy a Verk och dagar i Budapest (Budapesti munkanapok) című könyvéből származó bevételeit a magyar segélyakciónak utalta át. Ninának Louise trónörökösné szerzett munkát: zongoraórákat adott. Később Valdemar némi kárpótlást is kapott Budapesten elvesztett vagyonáért.

Langlet – aki oly sok emberen segített – nagy visszavonultságban, szinte apostoli szegénységben élt feleségével, 1955-től egy stockholmi kis lakásban, de emlékekben gazdagon.

A magyarok iránti rononszenve sohasem csökkent, aminek egyik jele volt az is, hogy 86 éves korában, svédre fordította Déry Tibor Niki-jét; ez volt egyben utolsó nagyobb munkája, így egy magyar mű tett pontot gazdag tevékenysége és hosszú élete után. 

 

Svédországban Valdemar és Nina Langlet példátlan teljesítménye alig ismert.

 

 

Valdemar és Nina Langlet tevékenysége az emberiség önfeláldozó és eszményekhez hű szolgálatának igen szép példája.

Magyarországon a háború utolsó éveiben a rémület és retegés időszakában végzett bátor embermentő tevékenységét és önfeláldozó viselkedését azonban különböző formában is elismerték a magyarok.

 

Magyarországi elismerések

1948-ban egy koncertet adtak a Langlet házaspár tiszteletére Budapesten, amelyen Fischer Annie is fellépett  [1941-1946 között Svédországban lakott].

 

1948-ban az újpesti Toldy utca kapta meg nevét, Lánglet Waldemár névalakban.

 

1948-ban a Lánglet Waldemár utcai általános iskola vette fel nevét és viselte azt 2008-ig, a Bródy Imre Gimnáziummal történt összevonásáig (Budapest, IV. kerület Lánglet Waldemár utca 3.). Az iskola mai neve Langlet Valdemár Általános és Felnőttképző Iskola

1986. június 4-én Budapesten emléktáblát avattak fel tiszteletére a Langlet Waldemár Általános Iskola falán.

 

2010 nyarán a budai alsó rakpart Szabadság híd és Petőfi híd közötti szakaszát Valdemar és Nina Langlet rakpart nevet kapta.

 

Svédországi elismerések

Amikor már mintegy hetven ember kapott kitüntetést Stockholmban a „Magyarországon végzett svéd humanitárius segítségéért”, a mélyen felháborító igazságtalanság ellensúlyozására Tildy Zoltán miniszterelnök a Magyar Köztársasági Érdemkereszt kitüntetést adományozta Langlet-nak.

 

1946. január 2-án Nina és Valdemar is megkapta ugyan a svéd vöröskeresztes érdemérem ezüst fokozatát, de ezt sem a szervezet kezdeményezésére, hanem úgy, hogy Károly svéd királyi herceg a Svéd Vöröskereszt elnöke személyesen vetette fel őket a kitüntetettek listájára. 

 

1948-ban felmerült Raoul Wallenberg Nobel-békedíjra jelölésének gondolata, majd ehhez kapcsolódva 1949-ben az a javaslat is, hogy a díjat Langlet és Wallenberg megosztva kapja. A Wallenberg-lobbi azonban hallani sem akart a megosztásról, inkább visszatáncolt a javaslattól. Pedig e javaslatot az Eszperantó Világszövetség (Universala Esperanto-Asocio) is támogatni tudta volna.

 

 

1949. június 4-én végül hivatalos svéd elismerésben részesült: megkapta a Királyi Sarkcsillag-rend (Nordstjärneorden) lovagi fokozatát.

 

Uppsalában egy parkot neveztek el Langletről. Valla terén emlékplakettet helyeztek el.

Statens porträttsamling (Állami arcképgyűjtemény),  a Gripsholms slott (Gripsholm kastélya) arcképgyűjteményében található Valdemar Langlet portréja, amelyet Veszprémi Rózsi készített.

 

Külföldi elismerések

Halála után, 1965-ben Izrael állama Világ Igaza kitüntetésben részesítette, és fát ültettek emlékére a Yad Vashem kertjében. Az ünnepségen jelen volt özvegye, Nina Langlet is.

 

Lassan már a svédek is elfelejtik, azt az embert aki több emberen segített és mentett meg Magyarországon, mint Wallenberg és többi magyarországi embermentő együtt.

 

Jogos, hogy mi magyarok megőrizzük emlékét, aki nálunk Magyarországon a legszebb svéd tulajdonság méltó képviselője volt: az emberiességé.

 

 

Elhangzott Stockholmban, 2012. március 28-án, szerdán, a stockholmi Magyar Házban, a Stockholmi Magyar  Ökuménikus Önképzőkör rendezésében tartott előadáson.

 

 

 

Magyar vonatkozású művei:

Till häst genom Ungern. (Stockholm: Wahlström & Widstrand, 1934)

On horsback through Hungary. (London: 1935)

Verk och dagar i Budapest. (Stockholm: Wahlström & Widstrand, 1946)

 

Irodalom:

Nina Langlet: Kaos i Budapest : berättelsen om hur svensken Valdemar Langlet räddade tiotusentals människor undan nazisterna i Ungern. (Vällingby: Harrier, 1982). ISBN 91-7068-167-8

Nina Langlet: A svéd mentőakció, 1944. (Budapest, 1988.)

Agneta Emanuelsson: Valdemar Langlet – en glömd hjälte? (Katrineholm: Västra Sörmlands Kultur- & Guideförening, 1999.)

Björn Runberg: Valdemar Langlet - räddare i faran. (Bromma: Megilla förlag, 2000) ISBN 91-89340-11-6

Per-Erik Eriksson (redaktör): Familjen Langlet. (Vingåker: Sköldinge-Lerbo Hembygdsförenings årsskrift 2001, 2001)

Rolf H. Lindholm: Räddningsaktioner - Svenska insatser under andra världskriget. (Visby: Books-on-Demand, 2009) ISBN 978-91-976463-9-0 

 

 

 

 

 

Ezzel az oldallal és a honlappal kapcsolatos véleményeket, észrevételeket, javaslatokat

az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címre várjuk.

 

Köszönjük a látogatást, kérjük nézzen vissza később is!

 

 

www.ungerska.se

 

 

Valdemar Langlet és a hálátlan Budapest

2011. december 10. szombat, 10:41
Írta: Rátkai Árpád

 

 

Valdemar Langlet és a hálátlan Budapest

 

 

A svéd Valdemar Langlet (1872-1960) újságíró 1932 óta élt Budapesten feleségével, Ninával (1896-1988). Valdemar az egyetem svéd lektora volt, orosz származású felesége pedig zongoraleckéket adott. Jól megtanultak magyarul, széles körű ismeretségük volt, részt vettek a társasági életben és kiváló kapcsolatokkal rendelkeztek a „felsőbb körökben” is.

 

Langleték eszperantisták voltak. Nina a Zamenhoffal való kapcsolat révén híressé vált orosz eszperantista Borovko-család tagja volt, Valdemar pedig a Svéd Eszperantó Szövetség első elnöke. Ő először 1902-ben tett látogatást tett Budapesten, az éppen megalakult Magyar Eszperantisták Egyleténél, majd a Hortobágyon kedvenc elfoglaltságának, a lovaglásnak hódolt. Másodszor 1931-ben jött Magyarországra, hogy egy lovas túra keretében keresztül-kasul beutazza az országot.

 

Svédül, majd angolul megjelent útleírásában (On horseback through Hungary) feltűnően nagy helyet kapott az ország „dicső múltja”, és mintegy 40 történelmi személyiséget ismertetett meg az olvasóval. Külön fejezetben foglalkozott a Trianonban a „Nagy-Magyarországot ért igazságtalansággal”. Azonosult azzal az érzelmi, irracionális megközelítéssel, amelyet az irredenta propaganda sugallt. „Az nem lehet hogy annyi szív hiába onta vért… Nem, nem, soha!” – így fejezte be egy magyar lapban megjelent cikkét. (1100 kilométer nyeregben. A Pesti Hirlap Vasárnapja. 1932-03-23.). Amikor azonban azt tapasztalta, hogy az irredentizmus háborús politikába torkoll, tevékenységét a svéd-magyar kapcsolatok ápolására korlátozta.

 

A németül is kiválóan beszélő Langlet már 72 éves volt, amikor a németek megszállták Magyarországot, és a magyar hatóságokkal karöltve az első naptól, 1944 március 19-től kezdve tömegesen tartóztatták le azokat, akik ellenezték a háborús politikát. Valdemarék ismeretségi köréből sokan már aznap menekülni kényszerültek.

 

Langleték Lónyai utcai lakása zsúfolásig megtelt menekülőkkel. Ők pedig eszperantistaként nyelvi, nemzetiségi, vallási, állampolgári hovatartozásra tekintet nélkül mindenkit befogadtak. 1944 áprilisától már annyi szökevényt, bujkálót fogadtak be a lakásába, hogy Valdemárnak a szó legszorosabb értelmében nem jutott hely, és barátoknál kellett aludnia. A folyamatosan érkező menekült-áradat biztonságára törekedve elérte azt, hogy a Svéd Vöröskereszt budapesti főmegbízottjának nyilvánítsák. Ez ugyan őt úgyszólván semmire sem jogosította fel, de a Vöröskereszt égisze alatt dolgozhatott. Határozott fellépése, nyelvtudása és kiváló kapcsolatai révén tízezrek életét mentette meg. Kitalálta a Svéd Vöröskereszt és a Svéd Követség által „védett házak” intézményét, amelynek ugyan semmiféle nemzetközi jogi alapja nem volt, de a magyar hatóságok általában respektálták, és így védencei viszonylagos biztonságban voltak. (Nina Langlet: A svéd mentőakció. Bp., 1988.)

 

Májusától úgy akadályozta a deportálásokat, hogy a Svéd Vöröskereszt oltalomlevelét (Schutzbrief) kiadva segített több ezer üldözöttet, szervezte elrejtésüket. Valójában az oltalomleveleknek sem volt semmiféle nemzetközi jogi értéke. Azért működött, mert Langlet kiváló kapcsolatai révén kijárta, hogy, hogy a csendőrség és a német járőrök is elfogadják, sőt, később még a nyilas hatóságok is. Négyszáz oltalomlevél kiadásáról állapodott meg a hatóságokkal, de legalább négyezret adott ki. Volt akit menetszázadból emelt ki, máskor egy egész munkaszolgálatos századnak osztott ki oltalomleveleket. Az egyszerű papírra nyomott iratot nagy számban hamisították is.

 

Langlet csak önkéntesekkel dolgozott. Hálózata csakhamar akkorára nőtt, hogy békeidőben is a legnagyobb civil szerveződésnek számított volna. gyorsan nőtt. Önkéntesei 16 részlegben dolgoztak, 12 autóval, köztük 2 teherautóval, és volt egy szerelőműhelye, sőt egy benzinkútja is. Beszervezett 2 szerzetes és 7 apácakolostort, ahová főleg gyermekeket és csecsemőket rejtett el anyákkal együtt. Bár a vidéki zsidóság sorsa már megpecsételődött, vidéki „fiókok” létrehozásával is próbálkozott és különösen Pécsett ért el sikereket. Feleségével, Ninával együtt hihetetlen munkabírással és találékonysággal dolgoztak.

 

Mindez a Vöröskereszt égisze alatt történt, valójában Stockholmból nem irányították, sőt nem is nagyon ismerték működésüket, jó esetben utólag értesültek erről-arról. A svéd követnek szintén nem sok köze volt a szervezethez, ő inkább csak tűrte, néha kényszeredetten elismerte eredményeiket. Per Anger követségi titkár támogatta őket, már amennyire tehette ezt egy a főnökével nem azonosuló alkalmazott. A Vöröskereszt és a követ egyes intézkedési rendkívül megnehezítették Langleték munkáját és ezek az ügyek máig feltáratlanok (Erről szól Björn Runberg: Az elfeledett hős Valdemar Langlet. Budapest, 2007.).

 

Langletben megbízott a budapesti Zsidó Tanács is. Tőlük kapta meg a népirtást dokumentáló úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyvet, amelyet azonnal lefordított svédre és V. Gusztáv királyhoz, személyes ismerőséhez próbálta eljuttatni. A budapesti svéd követ azonban nem tartotta hitelesnek a dokumentumot és megtagadta a felterjesztését. Langlet nem hagyta annyiban és a követségi titkár segítségével eljuttatta azt a külügyminisztériumba, ahonnan aazután ha késéssel is, de eljutott a királyhoz. V. Gusztáv azonnal levelet írt Horthy Miklós kormányzónak. Langlet a király levelét kézbesítő követségi titkárral együtt felkereste Horthyt és makacs kitartással végül elérte, hogy június 22-én a csendőrség parancsot kapjon a deportálások leállítására. Langletnek csak ez az egy tette több ember életét mentette meg, mint az összes többi embermentő akció együttvéve. Igaz, hogy Horthyra már más irányból is nyomás nehezedett és figyelmeztető jel volt számára a szövetségesek normandiai partraszállása.

 

A deportálások leállítása után Langlet kérésére a svéd külügyminisztérium a humanitárius munka szervezésére Budapestre küldte Raoul Wallenberg követségi titkárt. Ő Langletnél tájékozódott a helyzetről és tanácsát megfogadva a svéd követség menleveleket kezdett kiadni. Langlet pedig elérte a magyar és német hatóságoknál, hogy az ő korábban kiadott oltalomlevelei továbbra is „érvényesek” maradjanak. Ennek érdekében a fáradhatatlan Langlet később a nyilas kormány külügyminiszterével is tárgyalt és vele képes volt hivatalosan is elismertetni azt az abszurditást, hogy a Svéd Vöröskereszt külön diplomáciai testület. Ha nem is zavartalanul, de folyamatosan működött az „oltalomlevél-gyár” és a Vöröskereszt egyéb irodái, helyiségei is, ahol gyorsan a megfelelő helyekre irányították az üldözötteket. A „védett” lakások és házak száma még a nyilas időkben is folyamatosan tovább nőtt, hiszen ehhez elég volt feltűnő emblémákkal és plakátokkal megjelölni az objektumot. A Langleték által márciustól decemberig megmentettek számát összesen 20-25 ezerre becsülik. A Langlet-lakás a nyilas hatalomátvétel után már csak a bonyolultabb esetek megoldása végett vették igénybe. Ez is állandó életveszélyt jelentett számukra, hiszen például egy ideig náluk rejtőzködött a nyilasok elől Újszászi István tábornok, Horthy hírszerző és biztonsági szolgálatának vezetője.

 

Miközben Wallenberg kizárólag zsidóknak állított ki követségi menlevelet Langlet és önkéntes segítői minden üldözöttet mentettek. Miközben Wallenberg, Svédország leggazdagabb családjának tagja, a követség fizetett alkalmazottja lett és ettől függetlenül is bőségesen el volt látva pénzzel, Langlet sem fizetést sem egyéb támogatást nem kapott a követségtől vagy a Vöröskereszttől. A magánadományokon kívül a minden vagyona is ráment az embermentésre. Folytatta a munkáját akkor is, amikor Wallenberg elhagyta Budapestet.

 

Langlet a nyilas uralom idején is viszonylag szabadon mozoghatott a városban, legalább is eleinte, mert a diplomáciai védettség egyre kevesebbet ért. A nyilasok már a svéd követségről is hurcoltak el embereket. Amikor a svéd kormány hivatalosan beszüntette a vöröskereszt tevékenységét, Langlet hálózatát és egész infrastruktúráját átvette és a végsőkig tovább működtette az általa még a nyáron előrelátóan megszervezett Svéd-Magyar Társaság. Ennek égisze alatt azonban már nagyon nehéz volt eljárnia és az utolsó hetekben már neki is bujdosnia kellett.

 

Langleték az ostrom után sem pihentek, hanem az élelmiszer- és gyógyszer-szállítmányok szétosztását szervezték a romos, éhező Budapesten. Valdemar egészsége azonban a túlfeszített munka következtében annyira megroppant, hogy május 31-én Svédországba szállították. Még abban az évben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Keresztjét, majd visszavonulva, elfeledve, nélkülözések között, teljes szegénységben élt.

 

Most a főváros a nyilas korszak embermentőiről tervezi elnevezni a budapesti alsó rakpartokat. Általában nincs értelme annak, hogy méricskéljük, ki hány embert mentett meg élete kockáztatásával. Ezúttal talán mégis magyarázattal tartoznak a javaslattevők, hiszen ha rajtuk múlna, éppen Valdemar és Nina Langlet, akik a legtöbb embert mentették meg, nem

részesülnének ebben a megtiszteltetésben. Vajon miért?

 

Rátkai Árpád

2010-01-11

 

Rövidített formában megjelent a Népszabadság 2010. január 19-i számában 

 

 

 

 

 

Északi Magyar Archívum. Felelős szerkesztő: Szöllősi Antal.
Copyright © 2011 Szöllősi Antal, Ungerska arkivet (Északi Magyar Archívum).
All Rights Reserved.